perspektívák

Újfent volt szerencsé(tlensége)m megtapasztalni az osztrák egészségügy fogaskerekének működését. Egy baleseti kórházba mentem be célirányosan szombat este, ami az Unfallkrankenhaus Salzburg nevet viselte a névadója vagy valami közigazgatási döntés nyomán. Kezdetben az a megalapozott gyanú élt bennem, hogy az építmény zárt kapukkal fog fogadni, mint ahogy bevett szokás ebben az országban az üzletek nagy részének nem kinyitása hétvégén. De nem, működött a parkolóautomata, és égtek a lámpák. Bementem hát, a recepciós gyorsan beolvasta az eCard-omat, felvette az adataimat, kézzel-lábbal elmutogattam neki a tényeket. Mondjuk, mutogatnom azért nem kellett annyira, mint Vilmos hevesen, mert elég nyilvánvaló volt a bajom abból a látványból kifolyólag, hogy szinte derékszöget zárt be az alsó-, és felsőtestem. Azóta is ebből az alacsony állványon felejtett kamerán át szemlélem a világot. A napokban tudatosult bennem csak, hogy látják a világot az olyan mélynövésű embertársaim, akik a fizikai felépítésük nyomán is hátrányba vannak szorulva, sőt, gyakori vendég náluk az elefánt-a-porcelánboltban féle akaratlanul felvett viselkedésjellegzetesség. Megnyugtatlak, nem túl felemelő érzés. Visszatérve, előttem volt vagy négy darab leendő páciensnek kinéző személy, de ennek ellenére meglepően gyorsan sorra kerültem, alig negyed órát sem kellett várakoznom. Bezzeg, ha a budapesti Sportkórházban lennék átlagos hétköznapon, az minimum három óra idegtépő várakozás lenne a sikoltozó kisgyerek és az üvöltöző cigányasszony között, mintha nem lenne elég bajom. Vagy a János kórház baleseti osztályán szombat este, ahová a vérző orrú részegeket viszik az idegbajos mentősök, az is alsó hangon legalább egy óra ujjzongorázás a combjaidon, miközben vagy kétezerszer lefuttatod magadban a MennyezetRepedésSzámláló v1.2.1 szoftvert.

A doktor úr egy gyors láttamozás után elküldött röntgenre, ahol szintén percek alatt sorra kerültem. Az persze egy külön fejezet az életem vicces történetei c. könyvből, hogy a röntgenasztalról szinte legurított az asszisztens, miközben mindketten a kínos röhögésünket fogtunk vissza. A kényes művelet letudása után közölte velem, üljek vissza a váróba. Hát, jó. Épphogy leültem, már integettek is, hogy menjek vissza az orvoshoz. Tágra nyílt szemekkel néztem, máris sorra kerültem? Biztos nekem integet az a gazella testalkatú nővérke? Nekem? Hm, nekem. Hát jó. Bemegyek, ahol újabban meglepődtem az elém táruló látványon, a doktor úr monitorán máris ott szerepelt a röntgenfelvétel, és nagyban vizslatta. Nemérted, épphogy ki sem jöttem a laboratóriumból és nem egy hülye röntgenfotót lóbált a levegőben, hanem ott szerepelt a monitoron a Nobel-díjas Röntgen úrról elnevezett X-sugárzás végeredménye. Hamarosan felállt a végülis erősen sejthető diagnózis: Lumbago acuta. Gyógyszerek, pihenés, ha nem múlik el pár napon belül, legyek szíves felkeresni az idegsebészetet (fhhh).

Így végülis az a matematikai képlet jött ki a fejemben, hogy gyakorlatilag tönkrevágtam magam ebben az erősen megterhelő fizikai munkában. Hogy pontosabb legyek, a főnökeim vágtak tönkre a folyamatos tizenhárom óráztatással, az állandó humánerőforás spórolással. A saját egyismeretlenes egyenletem végeredménye az lett, hogy egy olyan munkát végeztem fél évig, amit abszolúte nem akarok tovább folytatni sem most, se semmikor. Még a következő ötvenhatodik reinkarnálásom nyomán sem, sőt még a nirvána állapotának elérése után sem fogom tudni elfogadni, hogy egyáltalán létezett valaha a rabszolgatartás fogalma. Szóval, ahogy az lenni szokott, vízválasztóhoz érkeztem. És ahogy az még úgyabban lenni szokott, lepergettem magam előtt az eseményeket, a múltat, végtelen ciklusú vacillálások, rágódások. Jól tettem? Jól teszem? Jól fogom tenni? Miért így alakult? Miért így alakul? És hogyan fog alakulni? Azt hiszem, nem kell ismertetnem ezt a mindenki által jól ismert lelki folyamatot. Shit.

Az is elég fontos mozzanat az életemben, hogy a hátsófelemet még épphogy ki tudom törölni mindenféle Copperfield-féle akrobatikusan illuzionista mutatványokkal. Te most komolyan elmosolyodtál?! Hát, röhögjél nyugodtan, nyilván én is szakadni fogok x hét múlva, mikor felelevenítem az egészet mintegy valami homályos és távoli emlékképként. De most valahogy nem tudok.

Egyébként is, van fontosabb dolgom: ki kell találnom az életemet. Lerajzolni, leírni, aztán körbehorgolni és kitenni a falra, urambocsá, még az Életem fejezetei c. könyvhez is mellékelem.

Let's go!