nach dem Stadtfest

Jelentem, az itteni utcabálok sem különböznek az otthonitól. Ugyanúgy nyomorogni kell, imádkozni egy szabad ülőhelyért, 'nyázni egy falat ételért, reflexszerűen tapsolni a koncert végén még ha nem is figyeltél oda, ösztönösen elkapni a véletlenszerűen nekedmenő-elesni készülő enyhén delírium tremens állapotát súroló embertársa(i)dat.

És itt is hatalmas ereje van az előrejattnak - amennyiben egy zárni készülő kajáldába téved befelé az ember, egy kis eurószimbólum felvillantása után két morgás között ugyan, de rábeszélik a séfet hogy ugyanmár főzzön még egy kicsit.

Éjjel rákattantunk erre a felelsz vagy mersz elnevezésű játékra. Igaz, majdnem megszívtam, mikor egy alkalommal egy vadidegen pasast kellett megpuszilnom, éppenhogy nem vágott pofán visszakézből. Jó, az esti társalgópartnerem jobban megszívta, midőn azt a feladatot adtam neki, hogy menjen oda egy csajhoz, szagoljon bele a felső kar töve alatti mélyedésbe (értsd: hónaljába), aztán fejtse ki neki, hogy két regiment is elalélna a szagától.

Mai megfejthetetlen kérdés: Vajon miért nem létezik XXXXXL-es méretű Pom-Bär?!

Támad a táccsszkrín

Haveromék kislánya mutogatta nekem a Tab-ját, hogy mennyi játék van rajta.
- Mutass egyet, melyik a kedvenced?
- Soook van!
- De melyikkel játszanál most legszívesebben?
- Van orrplasztikai játék!!
- Heh?
- Megmutatoooom!

Aztán megmutatta. Egy komplett orrplasztikát végzett el virtuálisan, invazív beavatkozásokkal. Végigvezetett az orr porcos és csontos részének részleges eltávolításán, majd a kívánt formára alakította sebészkésekkel, aztán finomhangolt a lágy részeken. Teljesen el voltam képedve. Nem azon, hogy valaki(k) egyáltalán megírták ezt a programot Androidra, hanem hogy egy hétéves kislány ezzel (is) tölti az idejét.

Nemhiába, a modern kor, Salzburgban még az alsós általános csajsziknak is ötös ájfonjuk van. Én bezzeg legókon nőttem fel, homokozó volt a játszóterületem, plüss gorillákat végeztem ki képzeletben, G.I. Joe katonákkal folytattam komplett világháborús levezényléseket, este meg olvastam pár népmesét. Persze, volt olyan véletlen baleset is, hogy megnéztem a Farkasember c. filmet, vagy elolvastam a Nyolcadik utas a halál c. könyvet, aztán onnantól égő lámpával tudtam csak évekig elaludni. Az biztos, hogy az én gyerekem összes elektronikai eszközén szülői felügyelet fog figyelni, agyon lesz pakolva még a számítógép is hálózati szűrőkkel. Persze, csak egy bizonyos korig, aztán el lesz mondva neki a választási lehetőségből adódó következmények vállalásának ténye, és onnantól neki kell döntenie.

Mai nap tanulsága: sose keféld ki a kutyád szőrét a tíz négyzetméteres teraszon, mert úgy fog kinézni az egész, mintha széttéptek volna kettő darab lámát. Vagy emut.

Nu, megyek megnézni ezt az utcabált, bis später!

Hátmikvannak.

Kétezerhét óta zsigerből utálom a horvátokat, midőn jól összevertek többedmagammal, aztán egy hónapig rohangálhattam össze meg vissza, mire ki bírt eszközölni a magyar egészségügy egy normális kulcscsont műtétet. Vagy kulcscsont-műtétet? Azt mondanom sem kell, a bírósági tárgyalás a mai napig lószaft. Három éve behívtak tanúskodni, de visszaírtam nekik, nem áll módomban ezerhatszáz kilométert utazni, vegyék alapul a rendőrségi feljelentésemet. Azóta se kép, se hang. Tényleg, elő kéne keresnem a horvát konzul elérhetőségét, hogy vattafák. Szóval, nem ápolok túlzottan kellemes emlékeket Horvátországról, meg úgy általában a horvátokról. Persze, ők se szeretnek minket túlzottan, lásd a perszonáluniót, a Magyar-Horvát kiegyezést, meg úgy az egész viharos történelmüket (kit érdekel, minket is nyomorgattak előszeretettel).

Ennek ellenére mit csinál a magyar? Pár hete egy horváttal ment el billiárdozni. Jó, mondjuk teljesen olasznak néz ki a faszi, de ebben az esetben ez melléktényező. Aztán a munkahelyén szépen összehaverkodik egy csávóval, akiről a minap kiderült, horvát. Oké, ez a történet így most eléggé rasszista felhanggal jön le, elismerem. Megnyugtatásképp tisztázom, pusztán rossz beidegződés tombol bennem évek óta, kissé érthető módon. Kollégának elmeséltem a sztorit a mai nap folyamán, szörnyülködött három sort, aztán kiderült, Splitbe vezethető vissza a családfája, éppenhogy nem a "balesetem" helyszínére.

Na, hagyjuk is. Az említett horvát kollégával (Valentin) ma este megnézünk egy másik MMA edzőt, és ha beválik, borsos tagdíj lerak, edzőcucc felpakol, oszt majd ott lesz lehetőségem kicsit elagyabugyálni pusztán felebaráti szeretetből, a Magyar Királyságra méltón megemlékezve, haha.

das Wetter ist schööööön

Míg otthon tombol a kánikula, ideát tíz fokos, igencsak csapadékdús (értsd: sz*rrá ázott kutya maszkját viseled, ha csak leugrasz a sarki boltba) időjárásban lehet dőzsölni. Egyre többet írok az időjárásról, észrevettétek?

Momentán azért izgat ennyire, mert hétvégén el akarok nézni az Altstadtfest-re, ami tulajdonképpen egy színes forgatagszerű akármi lesz egy szép belvárosi utcában, ahol az electro swing fog tombolni. Ez utóbbira szerfelett kíváncsi vagyok, alig pár éve indult be, ötvözték a charlestont meg a swinget, vagy mi a szösz. Az ilyen régi filmekben mindig is szerettem nézni a tulajdonképpen több, mint száz éves dzsessztáncot (btw, a charlestonra gondolok), szerintem tök muris, ahogy ropják. Sőt, lehet, hogy egy-két sör után még én is beállok  a tömegbe totál hülyét csinálni magamból.

De a jelen állás szerint szépen el fogja mosni egészet picsába az eső.

Nyár van? Ti akartátok!

Hónapok óta panaszkodtok, hogy legyen már nyár, aztán mikor a fentiek teljesítették a kívánságotokat kánikula formájában, már megy a nyögés, hogy melegvaaaan. Télen hideg, ősszel meg sokat esik, tudtátok? Tudtátok bizony, csak szerintem most azt a korszakot éljük, hogy facebookra is ki kell írnia idestova hatszáz embernek is, ha elkezdett esni az eső/hó/jégeső. Izgi.

Ha már az időjárás a fő témavonalunk, itt Salzburgban érdekes az. Reggelente a megtévesztő kellemes 20 celsius körüli hűvös időt addig élvezheti az ember, míg ki nem süt a nap, mert aztán jön az ezerfok. Ez eltart egészen napnyugtáig, aztán megint izzadás-mentesen létezhet tovább a salzburgi lakos. A Budapesten jól megszokott fülledtség abszolúte nincs jelen.

Jut eszembe, izzadtság vagy izzadság? Segítek, főnév és melléknév. Most a németórán rágajdultam a főnévből gyártott melléknevekre (das Subs -> das Adjektiv), még ha a tanár sokszor ki is ábrándított, hogy a síkidomszámba menő elképzeléseim szerint nem minden esetben elég lefaragni a nagy kezdőbetűből és a végére "ig"-et rakni. Nem bizony.

A minap kiderült, az egyik kollégám szír nemzetiségű. Majdnem bedobtam neki Putyin hétfői emberevős szövegét, de aztán rájöttem, korántsem vicces. Elég ramaty egy helyzetben vannak a szírek, bár nem tudom, a mostani G8 alatt mi született, de az Államok eddig is segítette őket fegyverekkel.

élet(vész)helyzet-ek

Hogy repül az idő, mi? Pedig szentül meg voltam győződve arról, hogy alig pár napja tettem azt a könnyelmű ígéretet, miszerint a rákövetkező héten újfent vezetni fogom a blogot. Csak közben eltelt mennyi is, másfél hét, történt jó pár dolog. A legfontosabb: megszereztem az abszolutóriumot az egyetemen. A többi mellékes, majd ha már napi szinten vezetem a blogot, akár még ki is fogok tudni bontakozni. :)

Ma tudatosult bennem végleg, hogy a tibetieknek van egyfajta nem evilági aurájuk. Tudniillik, van öt tibeti kollégám. Abuval és Tseringgel össze is haverkodtam elég szépen. Namármost, ma volt egy olyan eseménydús fél óra a gyár életében, hogy Tsering hátulról közelítette meg Ákost lopakodó üzemmódban, aki épp bevett jószokása szerint az ollóját vetette a jobb vállára. Csak a szokásoktól eltérően ezúttal Tsering szemhéján landolt annak vége. Nosza, villámlépésekben, adrenalintól lüktetve rohanás a gyógyszeres szekrényhez, az öt tibeti meg az egyszem Ákos kereste agyba-főbe a szükséges kellékeket.

Mondanom sem kell, a hat ember közül én voltam az egyetlen, aki idegeskedett. Tsering csak meg volt ijedve, hiszen alig egy centin múlott a dolog, hogy nem a szemgolyójába ment az olló hegye, de egyébként végig halál nyugodt maradt. Egy szem káromkodás vagy csúnya tekintet nem hagyta el a körzetét, még engem mentett, hogy ő a hibás, minek közelített meg hátulról, meg különben is, ha meg kell halni, akkor meg kell, ő békével elfogadja a sorsát.WTF?

Szóval, ennyit a tibeti szellemiségről, respekt. Én biztosan reflexszerűen leszidtam volna az Olümposziakat is az égből.