Hátmikvannak.

Kétezerhét óta zsigerből utálom a horvátokat, midőn jól összevertek többedmagammal, aztán egy hónapig rohangálhattam össze meg vissza, mire ki bírt eszközölni a magyar egészségügy egy normális kulcscsont műtétet. Vagy kulcscsont-műtétet? Azt mondanom sem kell, a bírósági tárgyalás a mai napig lószaft. Három éve behívtak tanúskodni, de visszaírtam nekik, nem áll módomban ezerhatszáz kilométert utazni, vegyék alapul a rendőrségi feljelentésemet. Azóta se kép, se hang. Tényleg, elő kéne keresnem a horvát konzul elérhetőségét, hogy vattafák. Szóval, nem ápolok túlzottan kellemes emlékeket Horvátországról, meg úgy általában a horvátokról. Persze, ők se szeretnek minket túlzottan, lásd a perszonáluniót, a Magyar-Horvát kiegyezést, meg úgy az egész viharos történelmüket (kit érdekel, minket is nyomorgattak előszeretettel).

Ennek ellenére mit csinál a magyar? Pár hete egy horváttal ment el billiárdozni. Jó, mondjuk teljesen olasznak néz ki a faszi, de ebben az esetben ez melléktényező. Aztán a munkahelyén szépen összehaverkodik egy csávóval, akiről a minap kiderült, horvát. Oké, ez a történet így most eléggé rasszista felhanggal jön le, elismerem. Megnyugtatásképp tisztázom, pusztán rossz beidegződés tombol bennem évek óta, kissé érthető módon. Kollégának elmeséltem a sztorit a mai nap folyamán, szörnyülködött három sort, aztán kiderült, Splitbe vezethető vissza a családfája, éppenhogy nem a "balesetem" helyszínére.

Na, hagyjuk is. Az említett horvát kollégával (Valentin) ma este megnézünk egy másik MMA edzőt, és ha beválik, borsos tagdíj lerak, edzőcucc felpakol, oszt majd ott lesz lehetőségem kicsit elagyabugyálni pusztán felebaráti szeretetből, a Magyar Királyságra méltón megemlékezve, haha.