degeszrezabálás távol-keleti módra

Összefutottam ma a kedvenc tibeti duómmal, Abuval és Tseringgel. Épp a tibeti gyerekeknek és az ottani iskoláknak gyűjtöttek adományokat olyan formában, hogy momót árultak másfél ájró per tányér áron. Naná, hogy megetettek velem is örömükben egy púpozott tányérral. Istenemre mondom, baromi finomak ezek a kis gőzölgő batyuk, meg a hozzájuk tartozó chilis szójaszósz! Utánanéztem a receptnek, ilyen lisztes tésztából gyúrt vékony szeletekbe csavarják a nemtudommilyen húsgombócot. De mehet bele zőccség is, az XIV. Dalai Láma momentán gombával tölti meg a batyukat. A lehetséges variációk száma elég tág, de mindenesetre elkérem a mai receptet, hadd alkosson a magyar is.

Egyébként most értem haza a szokásos hétvégi hülyülésünkről Jurtával. Jó dolog, ha az embernek van egy szerető kutyusa.

(A videó minőségéért elnézést, hiába készült szifonos 1080p felbontással, ha az embernek nincs kedve pöcsörészni a konvertálással-feltöltéssel. Szóval, sorry.)

"Amíg meg nem tapasztaltuk, milyen érzés szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik." Anatole France

a modern kor vívmányai

Az imént hívott fel Tango-n videóhívással egy osztrák haverom. Annyit kell tudni róla, hogy 65 éves, közel 7 éves korában disszidált Vácról Ausztriába, mikor volt a nagy badabumm világháború. Persze, magyarul már nem tud semennyire, de ma meglepetésemre szépen elartikulálta hogy kettőezer egy. Elmesélte, hogy iszonyat volt neki, mikor bevonultak az oroszok, ő siketen csak kuksolt a sötét szobában, ha megszólalt, megverték, azt sem tudta hogy behugyozzon vagy beszarjon éppen félelmében. De nem is ez a lényeg, hanem hogy felhívott. És bár, majdnem lerohadt a kezem a fél órás mobilmarkolászásban, lelkesen elmondta hogy vett új mobiltelefont, Samsung Galaxy S3-ast, és taglalta, miért jobb a kettesnél, és miért nem jobb négyesnél, meg mi a különbség közte és az ájfon között. HATVANÖT éves!

Persze voltak olyan töltelék témák, hogy alszik a felesége, a kötsög muszlimok ellepték a lakóparkját, meg úgy az országot is, és nem tud velük kommunikálni, mert a hidzsábjuk által takarásban van a szájuk. Egy siketnek ez iszonyat, nem tudja leolvasni a szájáról, hogy miről vakerál íppen. Érthető, én még sosem kommunikáltam kaftánba tekert emberrel.

Csak Európában cirka negyvennégy millió muszlim él, ami önmagában elég durva szám. Ehhez hozzáadjuk azt a feltételezést (vagy realitást?), hogy a muszlimok születési arányszáma jóval magasabb. Európában egy vagy másfél között van a termékenységi arány, egyes országokban (pl. Franciaországban) ez a szám kettő felé konvergál. Namármost, a muszlimoknál ez a szám nyolc körül van. És ha most generációkra kivetítve nézzük ezt, négy iszlám ember tizenhat gyermeke alkot hatvannégy utódot, közel 30-40 év leforgása alatt. A cigányoknál is nagyjából ilyen arányokkal kell számolni, de ott figyelembe is kell venni azt a tényt, hogy egész fiatalon nekiállnak bombázni a szülészorvosokat. Az iszlámoknál is egyre divatosabb huszoniksz éves korban szülni.

Nem akarok belemerülni ebbe az elméleti síkon mozgó agymenésbe, hogy ötven év alatt mennyire fog megugrani az iszlám populáció. És itt csak Európárol beszéltem, akkor ott van még Amerika, vagy az iszlám országok.

De az biztos, hogy a keresztények lesznek kisebbségben Anno Domini 2047-ben. Kezdhetünk félni, Mekkdonász helyett McGyros meg McKebab lesz a menő.

R.I.P. Tücsök Richárd

Minigolfban az a pláne, mintha golfoznál, de miniatűr pályákon. És úgy agyvérzésileg is miniatűr rohamokban tör rád a stabil agyf*sz. Hogy miért? Nem tudom, mi a buli abban, hogy mindenféle nyakatört emelkedőket-lejtőket, bukkanókat építenek egyes pályákba, hogy aztán kimerítsed a maximális pálya / ütés keretedet. Egy évtizede nem minigolfoztam, pont a fent említett okok miatt, de most rábeszéltek, hát egyefene. És jól lealáztam a partneremet cirka 18 pont eltéréssel. Úgy kellett neki.

Azt tudni kell, ha étterembe megyek errefelé, a rendeléseknél elég bátortalan vagyok. Azt sem tudom, mi áll az étlapon, és még ha értem is, vizionálni nem tudom. Így hát általában Cordon bleu mit Pommes van a rendeléseim között. És hát, már megszóltak, hogy miért eszem mindig ugyanazt, valami késztetést érzek erre? Ezért szerencsés az osztrák barátoddal elmenni, és felolvastatni vele az étlapot.
Kétféle osztrák kaját kóstoltam meg mostanában, amit ajánlok figyelmetekbe.

1) Frittata
Ez tulajdonképpen egy leves. Pontosabban, erőleves és szeletelt palacsinta. Igen, a palacsinta ott figyel a leves közepében, és nem desszertként kell elfogyasztani. Érdekes párosítás, mi? Nagyon laktató.

2) Geröstete Knödel
Képzeld el a legfinomabb galuskát, amit otthon ettél. Adj hozzá kevés sajtot, tojást, metélőhagymát, szerecsendiót, sózzad, borsozzad. Pirítsd meg. Csírió! Ez is tipikus osztrák kaja, érdemes megkóstolni.

Ez a hülye "Frag oder Pflicht?" játék...felelsz vagy mersz. Ezúttal megkóstoltam, milyen íze van egy teljesen kifejlett tücsöknek. De nemám ropogósra sütve, mintha valami gasztro-ínyenc lennék, hanem úgy nyersen, ficánkolva bele a pofába, aztán három felest lehúzva öklendezni jobbra meg balra. Senki se csinálja utánam. Vagy legalábbis keressen normális partnert az idióta játékához, akinek nincsenek ilyen morbid ötletei.

Lezajlott otthon a Gay Pride. A cikkeket olvasva mindig vegyes érzések fognak el. Egyrészt, egy olyan városban, meg országban, mint Budapest és Magyarország, hadd kapjanak egy napot ezek a szerencsétlen árnyjátékosok, hogy megmutassák a valódi önmagukat, merjék felvállalni magukat anélkül, hogy paradicsomot meg rothadt tojásokat dobálnának rájuk. Elvégre is, kinek kellemes úgy sétálgatni az utcán, hogy nem foghatod meg a szerelmed kezét, nem szoríthatod magadhoz, nem puszilgathatod, mert kapásból pofánbasznak,  vagy legalábbis mindenféle finomságokat beszólogatnak? Persze, nekem is az a véleményem, hogy mindenki otthon csinálja azt, amit kell. De azért ők is emberek, neki is van érzésük, és ha én az utcán letaperolhatom a csajomat, akkor istenadta joga van egy buzinak is megtenni ugyanezt. Az más kérdés, mit vált ki a környezetéből, vagy a mellette bámészkodó nyolcévesnek hogy magyarázza el a mutterja, hogy mit csinál az a két bácsi, elsősegélyben részesítik egymást? Igenis, magyarázza el, hogy az a két bácsi szereti egymást és punktum!

Visszatérve, a Pride, igen. Ha valami normális megmozdulás lenne, még oké lenne. Végigvonulnak, megmutatják magukat, rázzák a csípőjüket egy kicsit, aztán öröm és bódottá. Csak ugyebár, itt vannak provokatív szerencsétlenek is, akiknek muszáj full bebaszva tangabugyiban rázni a picsájukat mindenféle ocsmány és provokáló módon. Az ilyenek szúrják el az egész melegfelvonulást, meg váltanak ki a környezetükből - köztük belőlem is - vegyes érzelmeket, már ami magát a felvonulást illeti. Odakeveredik mindenféle ember, akik szánt szándékkal a balhét keresik és/vagy berúgnak, aztán jól kivetkőznek magukból, mert nekik ez nem több, mint egy nagy-nagy utcabál vagy Loveparade, aminek ugyan, semmi, de semmi célja nincsen.

De, baromira van célja, csak telibe fossátok az ablaküveg közepét! És akik még úgy ballisztikus ívben tesznek arra, hogy mit csinálnak ezek az alternatív nemi beállítottságú kisebbségek, még azok is okádni fognak az egésztől ezek után.

nach dem Stadtfest

Jelentem, az itteni utcabálok sem különböznek az otthonitól. Ugyanúgy nyomorogni kell, imádkozni egy szabad ülőhelyért, 'nyázni egy falat ételért, reflexszerűen tapsolni a koncert végén még ha nem is figyeltél oda, ösztönösen elkapni a véletlenszerűen nekedmenő-elesni készülő enyhén delírium tremens állapotát súroló embertársa(i)dat.

És itt is hatalmas ereje van az előrejattnak - amennyiben egy zárni készülő kajáldába téved befelé az ember, egy kis eurószimbólum felvillantása után két morgás között ugyan, de rábeszélik a séfet hogy ugyanmár főzzön még egy kicsit.

Éjjel rákattantunk erre a felelsz vagy mersz elnevezésű játékra. Igaz, majdnem megszívtam, mikor egy alkalommal egy vadidegen pasast kellett megpuszilnom, éppenhogy nem vágott pofán visszakézből. Jó, az esti társalgópartnerem jobban megszívta, midőn azt a feladatot adtam neki, hogy menjen oda egy csajhoz, szagoljon bele a felső kar töve alatti mélyedésbe (értsd: hónaljába), aztán fejtse ki neki, hogy két regiment is elalélna a szagától.

Mai megfejthetetlen kérdés: Vajon miért nem létezik XXXXXL-es méretű Pom-Bär?!

Támad a táccsszkrín

Haveromék kislánya mutogatta nekem a Tab-ját, hogy mennyi játék van rajta.
- Mutass egyet, melyik a kedvenced?
- Soook van!
- De melyikkel játszanál most legszívesebben?
- Van orrplasztikai játék!!
- Heh?
- Megmutatoooom!

Aztán megmutatta. Egy komplett orrplasztikát végzett el virtuálisan, invazív beavatkozásokkal. Végigvezetett az orr porcos és csontos részének részleges eltávolításán, majd a kívánt formára alakította sebészkésekkel, aztán finomhangolt a lágy részeken. Teljesen el voltam képedve. Nem azon, hogy valaki(k) egyáltalán megírták ezt a programot Androidra, hanem hogy egy hétéves kislány ezzel (is) tölti az idejét.

Nemhiába, a modern kor, Salzburgban még az alsós általános csajsziknak is ötös ájfonjuk van. Én bezzeg legókon nőttem fel, homokozó volt a játszóterületem, plüss gorillákat végeztem ki képzeletben, G.I. Joe katonákkal folytattam komplett világháborús levezényléseket, este meg olvastam pár népmesét. Persze, volt olyan véletlen baleset is, hogy megnéztem a Farkasember c. filmet, vagy elolvastam a Nyolcadik utas a halál c. könyvet, aztán onnantól égő lámpával tudtam csak évekig elaludni. Az biztos, hogy az én gyerekem összes elektronikai eszközén szülői felügyelet fog figyelni, agyon lesz pakolva még a számítógép is hálózati szűrőkkel. Persze, csak egy bizonyos korig, aztán el lesz mondva neki a választási lehetőségből adódó következmények vállalásának ténye, és onnantól neki kell döntenie.

Mai nap tanulsága: sose keféld ki a kutyád szőrét a tíz négyzetméteres teraszon, mert úgy fog kinézni az egész, mintha széttéptek volna kettő darab lámát. Vagy emut.

Nu, megyek megnézni ezt az utcabált, bis später!

Hátmikvannak.

Kétezerhét óta zsigerből utálom a horvátokat, midőn jól összevertek többedmagammal, aztán egy hónapig rohangálhattam össze meg vissza, mire ki bírt eszközölni a magyar egészségügy egy normális kulcscsont műtétet. Vagy kulcscsont-műtétet? Azt mondanom sem kell, a bírósági tárgyalás a mai napig lószaft. Három éve behívtak tanúskodni, de visszaírtam nekik, nem áll módomban ezerhatszáz kilométert utazni, vegyék alapul a rendőrségi feljelentésemet. Azóta se kép, se hang. Tényleg, elő kéne keresnem a horvát konzul elérhetőségét, hogy vattafák. Szóval, nem ápolok túlzottan kellemes emlékeket Horvátországról, meg úgy általában a horvátokról. Persze, ők se szeretnek minket túlzottan, lásd a perszonáluniót, a Magyar-Horvát kiegyezést, meg úgy az egész viharos történelmüket (kit érdekel, minket is nyomorgattak előszeretettel).

Ennek ellenére mit csinál a magyar? Pár hete egy horváttal ment el billiárdozni. Jó, mondjuk teljesen olasznak néz ki a faszi, de ebben az esetben ez melléktényező. Aztán a munkahelyén szépen összehaverkodik egy csávóval, akiről a minap kiderült, horvát. Oké, ez a történet így most eléggé rasszista felhanggal jön le, elismerem. Megnyugtatásképp tisztázom, pusztán rossz beidegződés tombol bennem évek óta, kissé érthető módon. Kollégának elmeséltem a sztorit a mai nap folyamán, szörnyülködött három sort, aztán kiderült, Splitbe vezethető vissza a családfája, éppenhogy nem a "balesetem" helyszínére.

Na, hagyjuk is. Az említett horvát kollégával (Valentin) ma este megnézünk egy másik MMA edzőt, és ha beválik, borsos tagdíj lerak, edzőcucc felpakol, oszt majd ott lesz lehetőségem kicsit elagyabugyálni pusztán felebaráti szeretetből, a Magyar Királyságra méltón megemlékezve, haha.

das Wetter ist schööööön

Míg otthon tombol a kánikula, ideát tíz fokos, igencsak csapadékdús (értsd: sz*rrá ázott kutya maszkját viseled, ha csak leugrasz a sarki boltba) időjárásban lehet dőzsölni. Egyre többet írok az időjárásról, észrevettétek?

Momentán azért izgat ennyire, mert hétvégén el akarok nézni az Altstadtfest-re, ami tulajdonképpen egy színes forgatagszerű akármi lesz egy szép belvárosi utcában, ahol az electro swing fog tombolni. Ez utóbbira szerfelett kíváncsi vagyok, alig pár éve indult be, ötvözték a charlestont meg a swinget, vagy mi a szösz. Az ilyen régi filmekben mindig is szerettem nézni a tulajdonképpen több, mint száz éves dzsessztáncot (btw, a charlestonra gondolok), szerintem tök muris, ahogy ropják. Sőt, lehet, hogy egy-két sör után még én is beállok  a tömegbe totál hülyét csinálni magamból.

De a jelen állás szerint szépen el fogja mosni egészet picsába az eső.

Nyár van? Ti akartátok!

Hónapok óta panaszkodtok, hogy legyen már nyár, aztán mikor a fentiek teljesítették a kívánságotokat kánikula formájában, már megy a nyögés, hogy melegvaaaan. Télen hideg, ősszel meg sokat esik, tudtátok? Tudtátok bizony, csak szerintem most azt a korszakot éljük, hogy facebookra is ki kell írnia idestova hatszáz embernek is, ha elkezdett esni az eső/hó/jégeső. Izgi.

Ha már az időjárás a fő témavonalunk, itt Salzburgban érdekes az. Reggelente a megtévesztő kellemes 20 celsius körüli hűvös időt addig élvezheti az ember, míg ki nem süt a nap, mert aztán jön az ezerfok. Ez eltart egészen napnyugtáig, aztán megint izzadás-mentesen létezhet tovább a salzburgi lakos. A Budapesten jól megszokott fülledtség abszolúte nincs jelen.

Jut eszembe, izzadtság vagy izzadság? Segítek, főnév és melléknév. Most a németórán rágajdultam a főnévből gyártott melléknevekre (das Subs -> das Adjektiv), még ha a tanár sokszor ki is ábrándított, hogy a síkidomszámba menő elképzeléseim szerint nem minden esetben elég lefaragni a nagy kezdőbetűből és a végére "ig"-et rakni. Nem bizony.

A minap kiderült, az egyik kollégám szír nemzetiségű. Majdnem bedobtam neki Putyin hétfői emberevős szövegét, de aztán rájöttem, korántsem vicces. Elég ramaty egy helyzetben vannak a szírek, bár nem tudom, a mostani G8 alatt mi született, de az Államok eddig is segítette őket fegyverekkel.

élet(vész)helyzet-ek

Hogy repül az idő, mi? Pedig szentül meg voltam győződve arról, hogy alig pár napja tettem azt a könnyelmű ígéretet, miszerint a rákövetkező héten újfent vezetni fogom a blogot. Csak közben eltelt mennyi is, másfél hét, történt jó pár dolog. A legfontosabb: megszereztem az abszolutóriumot az egyetemen. A többi mellékes, majd ha már napi szinten vezetem a blogot, akár még ki is fogok tudni bontakozni. :)

Ma tudatosult bennem végleg, hogy a tibetieknek van egyfajta nem evilági aurájuk. Tudniillik, van öt tibeti kollégám. Abuval és Tseringgel össze is haverkodtam elég szépen. Namármost, ma volt egy olyan eseménydús fél óra a gyár életében, hogy Tsering hátulról közelítette meg Ákost lopakodó üzemmódban, aki épp bevett jószokása szerint az ollóját vetette a jobb vállára. Csak a szokásoktól eltérően ezúttal Tsering szemhéján landolt annak vége. Nosza, villámlépésekben, adrenalintól lüktetve rohanás a gyógyszeres szekrényhez, az öt tibeti meg az egyszem Ákos kereste agyba-főbe a szükséges kellékeket.

Mondanom sem kell, a hat ember közül én voltam az egyetlen, aki idegeskedett. Tsering csak meg volt ijedve, hiszen alig egy centin múlott a dolog, hogy nem a szemgolyójába ment az olló hegye, de egyébként végig halál nyugodt maradt. Egy szem káromkodás vagy csúnya tekintet nem hagyta el a körzetét, még engem mentett, hogy ő a hibás, minek közelített meg hátulról, meg különben is, ha meg kell halni, akkor meg kell, ő békével elfogadja a sorsát.WTF?

Szóval, ennyit a tibeti szellemiségről, respekt. Én biztosan reflexszerűen leszidtam volna az Olümposziakat is az égből.

rebeginning of the beautiful friendship

Tudomtudom kedves blogom, egy kicsit nagyon hanyagolva vagy mostanában.
 A jövő héten megint összebarátkozunk, ígérem.

képdömping

Opcionálisan beépített GPS.

Az IKEA kutyabarát hely, még a kutyád is választhat magának ágyat. Bizony.

Kicsit unatkoztak a pizzasütő srácok.

Esélyegyenlőségi charterjárat.

Ha vinni kell a sört, hát vinni kell.

Üzletpolitika.

...amit a szádba veszel napi szinten.

Találtál a pincében pár szalagos kazettát? Nem gond.

A miheztartás végett.

Praktikusan csomagolható útikutya.

Praktikusan csomagolható útiOlivér.

Megváltozott nemi orientáltságú fodrászat.

Ha a szalagos kazettát digitalizálni akarnád, követve a retró szellemiséget.

Van húsz szabad perced egy kis dugá...urambocsá' légyottra, vagy csak smárolnál a kedveseddel? Ez sem gond.

Art déco

Rémült zerge a falon.

Egy fogadóiroda mellékhelyisége, kreatív.

Ömlengés at home.

Bruce McLaren öröksége

Megvolt az első munkanapom a gyárban.

Érdekes volt a baromi drága karbon lemezekkel dolgozni, amiből utána összeraknak szépen egy McLaren F1 versenyautót. Azt mondanom sem kell, tetőtől talpig védőcuccban nyomattam, de végülis nem kell beleszakadni a melóba, szép nyugisan el lehet tolni a biciklit. A kollégák jóarcok, egyből befogadtak, ebből mondjuk annyi hátrányom van, hogy mindenki magyaráz meg mesél, én meg vigyorgok mintha értenék bármit is az egészből.

A munkaidő normális, a menedzsment szintén, elég jól szervezettnek tűnik az egész kóceráj. Meg mondjuk a fizetés is motivál, amire csak rátett egy lapáttal, hogy munka után a kollégák kocsiját elnézve, bmw, audi, merci, toyota, és nemám öt-hét éves tragacsok. De jól megy a gyármunkásoknak itt kint, otthon bezzeg éhen lehet halni egy hasonló munkakörben elkövetett havi fizetés mellett.

Munka közben nosztalgiáztam Ayrton Senna versenyein, kiskoromban egy kisebb drukkercsapatot állítottuk fel minden meccse előtt, még az agyonajnározott Prostnál is jobban bírta a baráti társaságom - abszolút kedvenc volt. Még én is szerettem, pedig közismert, hogy már a pole positionnál bevágom a szunyát és fel sem kelek utána egész évben. Egy időben Ő is a McLaren színeiben versenyzett (ha jól emlékszem, a 90-es évek derekán), majd a Williams égisze alatt távozott el az örök versenypályákra, Brazíliában.

Arra mondjuk még nem jöttem rá, minek ennyi versenyautó, hogy napi szinten gyártják. Buttonék naponta összetörnek kettőt edzés közben, vagy mi a rák?

this visual

Egy kissé eltűntem, de jelentem, élek. És virulok. Legalábbis látszatra.

Salzburgból jelentkezem, ahol az ovisok a nappali sétájuk közben narancssárga láthatósági mellényt viselnek, és pár zebránál a reggeli és a délutáni iskola-áradatnál egy különfoglalkoztatású krapek állítja meg az autókat, az áthaladást biztosítandó. A városból, ahol kisiskolások a legújabb érintőképernyős mobillal mászkálnak, a tinédzser lányok robogóval közlekednek, és korosztálytól független rengeteg emberi erővel hajtott kétkerekű jármű használatos az utakon. Minden harmadik autó volkswagány, minden ötödik-hatodik audi vagy merci.

A parkolási ellenőrök a Group4Security égisze alatt tevékenykednek marcona biztonsági őrök képében. A munkaügyi központban nincs kilométeres sor, már a nyitás előtt másfél órával, mint ahogy az ominózus IV. kerületiben lenni szokott, a nagy székesfővárosunkban. Igaz, Salzburg lélekszáma közel a százötvenezret sem üti meg, de így is szemet szúró a munkaügyi központnak négyzetcentiméterre eső népességforgalma, azaz: lájtos. Volt szerencsétlenségem fél órát várakozni a tolmácsra (hozzáteszem, én emlékeztem rosszul a megbeszélt találkozási időpontra), és ennyi idő alatt nagyonmaxx hat ember vonult be regisztrálni és/vagy egyéb álláskeresési teendőket intézni.

Jómagam is álláskeresőnek számítok jelenleg, a jövő héten kezdek elvileg egy helyen, ahol McLaren F1 karosszériákal kell valamit baszni. Bár remélem, közösülni pont nem kell majd ezekkel.

összefüggés

– Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte tőle.
– Iszom – felelte gyászos képpel az iszákos.
– Miért iszol? – kérdezte a kis herceg.
– Hogy felejtsek – felelte az iszákos.
– Mit? – tudakolta a kis herceg, mert máris megsajnálta.
– Azt, hogy szégyellem magam – felelte az iszákos és lehajtotta a fejét.
A kis herceg szeretett volna segíteni rajta.
– Miért szégyelled magad? – kérdezte.
– Mert iszom – vágta el a további beszélgetést az iszákos, és mélységes hallgatásba süllyedt.

first smoking-free day

Azt kell tapasztalnom, Ausztriában olajozottan működik az államháztartás gépezete. A Magistrat (Önkormányzat) pl. postán küldte el a megjelenésem időpontját, amire nyomós okokból nem tudtam elmenni, és már aznap postázták is a következő időpontot, másnap meglepetten halásztam ki a postaládából. Állami bürokrácia ide vagy oda, nem tökölnek sokat.

Egy szál cigiben vajon mennyi káros vegyi anyag van? Elmondom, több ezer. A nikotin, a kátrány, a benzol, a formaldehid, vagy a kifújt füstben levő szénmonoxid még csak a jéghegy csúcsa. Károsítja a tüdőt, szívet, a vérkeringést, összehúzza az ereket, roncsolja a fogínyet, gyengíti az immunrendszert, növeli a daganatok, a trombózis kialakulásának veszélyét, a gyomorsavtermelés sem verdesi a normális szintet, csökken a fogamzó képesség, és még sorolhatnám pár tucat mondat erejéig.

Ezekkel győztem meg magam, hogy itt az ideje végleg letenni a cigit. Ez a mai az első napom, visszaszámlálás kezdődik. Állítólag hetek, hónapok múlva majdnem teljesen kitisztul a tüdőm, de persze elősegíthetem futással, lándzsás útifűvel, meg egyéb okosságokkal. Teljesen sosem fog regenerálódni, viszont tovább sem roncsolódik az amúgysem fiatal szervezetem.

Mához 196 éve született Arany János, a szalontai csodagyerek. Sok költeményt, balladát szeretek tőle (kétezer éve nem olvastam egyiket sem, de most élvezettel lapozom át az életművét), de álljon emlékezetére a lenti szösszenet, mely a mai fogadalmamhoz a leginkább illik:
 
"Rossz szememről egy nagy könyvben
Míg megkérdem a tudást:
Jó tanácsot nem lelek, de
Kapok új szemgyulladást.

Most tanács is, tanulság is
Ebből könnyen vonható:
Tűrj pihenve; a természet
A legjobb útmutató."

Hungarikum

"Felkel a magyar ember, a kedve pocsék, a dereka hasogat. Felül az ágyban, bekapcsolja a rádiót. A benzin ára felment, egy nyugdíjas nénit a nyílt utcán leütöttek, a Fővárosi Közlekedési Vállalat a csőd szélén áll, az utcán ellenzékiek tüntetnek a kormány ellen, és szélsőségesek tüntetnek az ellenzékiek ellen. A magyar embernek meggyűlik a szájában a keserű nyál, a padlóra mégsem köpheti, lenyeli hát, és morcosan gondolkodásba fog. Milyen ország ez, kérem szépen?" (idézet Lackfi János: Milyenek a magyarok? c. könyvéből)

A New Hope

Amennyire ámultam eleinte a szolgáltatások fizetési módszerén, annyira bosszant most. Tudniillik, ha Ausztriában kötsz egy szolgáltatási szerződést, akkor meg kell adnod a bankszámlaszámodat. A delikvens szolgáltató meg szépen leemeli havonta a szerződésteljesítésnek megfelelő összeget.

Pl. a kondibérletemre éves szerződést kötöttem, és minden hónapban leemelik a havi 19.90 ájrót. Vagy, a mobilnet szerződés, ami bár nem hűségnyilatkozat, de mégiscsak előfizetés. Vagy az UPC, et cetera. Ez idáig teljesen rendben is van.

Akkor jönnek a bajok, ha nem olvastad el (esetünkben hiábavaló is lenne mondjuk) az apróbetűs részt, és nem érted, miért emeltek le róla 14eur helyett harminckettőt. Nem tudom, hogy mennek itt az ilyenek, hogy ilyen lazán rámehetnek a számládra a szolgáltatók, de ez otthon totál para lenne. Hónap elején az összes szolgáltató leemeli a maga kis pénzét, te meg örülhetsz, hogy zsíroskenyeret épphogy még tudsz venni egy kis tv-paprikával. Klozetpapír helyett meg majd kitörlöd falevéllel a popsidat, mert ugye, a havonta félrerakott egy darab csekkel már nem fogod tudni.

Hogy hogy van a derekam? Köszönöm kérdésed, javulgat. Ezen a téren is érdekességeket tapasztaltam, ugyanis: elmentem a Gehörlosenambulanz-ra, hadd ne kelljen már kézzel-lábbal kommunikálnom, mint az előző baleseti orvosnál. Ott a doktornéni jelnyelven elkezdte a kórismét felmérni, majd kivizsgálni szép alaposan, fejemből lábamig, lábamtól fejemig, még jéghideg ultrahangozható krémet is kaptam a hátamba. Aztán jött a szemelkerekedős rész: belémszúrt egy infúziós tűt azzal az instruálással, hogy feküdjek nyugodtan, majd egyszercsak jön. Nagy nehezen eltelt az a fél óra, de csak azért, hogy újabb fél órát fetrengjek, ezúttal akupunktúrás tűkkel teleaggatva. Ilyet se basztam pipáltam még, bezzeg otthon, hozzádvágnak valami -természetesen- TB támogatástól mentes gyógyszerreceptet és mehetsz a búsba.

Eseményekben bővelkednek a nemzetközi hírek (igen, most baromira ráérek olvasgatni...). Ratzinger bácsi lemondott (közben villámhárítónak nézték odafentről a Bazilikát), a német miniszter is, Szíriában, Szerbiában is helyzet van, Észak-Korea atomrobbantgat, Rómában egy afrikai gyerek felgyújtotta magát, Al Capone trónját elfoglalta egy utód, Chávez megnémult, és még sorolhatnám. Ja, Angliában egy buzi megváltozott nemi identitású férfi is püspök lehet. Jövőre a határon túli magyarok is szavazhatnak, ez is érdekes lesz. De a nap fő híre, hogy az imént húzott el mellettünk egy passzátszél, kisbolygó formájában. Én még a hír közlésén is meglepődtem, mert ha az ember utánanéz (nem a magyar hírforrásokat veszi alapul, ofkorsz), szinte állandóan elhalad valami lépfene valami a Föld mellett. Meteorok, kisbolygók, amit akarsz, csak érthető módon nem akarják kéthavonta beszaratni a világot.

Józsi bácsi uralkodásának emlékére álljon itt eme találó kép:

perspektívák

Újfent volt szerencsé(tlensége)m megtapasztalni az osztrák egészségügy fogaskerekének működését. Egy baleseti kórházba mentem be célirányosan szombat este, ami az Unfallkrankenhaus Salzburg nevet viselte a névadója vagy valami közigazgatási döntés nyomán. Kezdetben az a megalapozott gyanú élt bennem, hogy az építmény zárt kapukkal fog fogadni, mint ahogy bevett szokás ebben az országban az üzletek nagy részének nem kinyitása hétvégén. De nem, működött a parkolóautomata, és égtek a lámpák. Bementem hát, a recepciós gyorsan beolvasta az eCard-omat, felvette az adataimat, kézzel-lábbal elmutogattam neki a tényeket. Mondjuk, mutogatnom azért nem kellett annyira, mint Vilmos hevesen, mert elég nyilvánvaló volt a bajom abból a látványból kifolyólag, hogy szinte derékszöget zárt be az alsó-, és felsőtestem. Azóta is ebből az alacsony állványon felejtett kamerán át szemlélem a világot. A napokban tudatosult bennem csak, hogy látják a világot az olyan mélynövésű embertársaim, akik a fizikai felépítésük nyomán is hátrányba vannak szorulva, sőt, gyakori vendég náluk az elefánt-a-porcelánboltban féle akaratlanul felvett viselkedésjellegzetesség. Megnyugtatlak, nem túl felemelő érzés. Visszatérve, előttem volt vagy négy darab leendő páciensnek kinéző személy, de ennek ellenére meglepően gyorsan sorra kerültem, alig negyed órát sem kellett várakoznom. Bezzeg, ha a budapesti Sportkórházban lennék átlagos hétköznapon, az minimum három óra idegtépő várakozás lenne a sikoltozó kisgyerek és az üvöltöző cigányasszony között, mintha nem lenne elég bajom. Vagy a János kórház baleseti osztályán szombat este, ahová a vérző orrú részegeket viszik az idegbajos mentősök, az is alsó hangon legalább egy óra ujjzongorázás a combjaidon, miközben vagy kétezerszer lefuttatod magadban a MennyezetRepedésSzámláló v1.2.1 szoftvert.

A doktor úr egy gyors láttamozás után elküldött röntgenre, ahol szintén percek alatt sorra kerültem. Az persze egy külön fejezet az életem vicces történetei c. könyvből, hogy a röntgenasztalról szinte legurított az asszisztens, miközben mindketten a kínos röhögésünket fogtunk vissza. A kényes művelet letudása után közölte velem, üljek vissza a váróba. Hát, jó. Épphogy leültem, már integettek is, hogy menjek vissza az orvoshoz. Tágra nyílt szemekkel néztem, máris sorra kerültem? Biztos nekem integet az a gazella testalkatú nővérke? Nekem? Hm, nekem. Hát jó. Bemegyek, ahol újabban meglepődtem az elém táruló látványon, a doktor úr monitorán máris ott szerepelt a röntgenfelvétel, és nagyban vizslatta. Nemérted, épphogy ki sem jöttem a laboratóriumból és nem egy hülye röntgenfotót lóbált a levegőben, hanem ott szerepelt a monitoron a Nobel-díjas Röntgen úrról elnevezett X-sugárzás végeredménye. Hamarosan felállt a végülis erősen sejthető diagnózis: Lumbago acuta. Gyógyszerek, pihenés, ha nem múlik el pár napon belül, legyek szíves felkeresni az idegsebészetet (fhhh).

Így végülis az a matematikai képlet jött ki a fejemben, hogy gyakorlatilag tönkrevágtam magam ebben az erősen megterhelő fizikai munkában. Hogy pontosabb legyek, a főnökeim vágtak tönkre a folyamatos tizenhárom óráztatással, az állandó humánerőforás spórolással. A saját egyismeretlenes egyenletem végeredménye az lett, hogy egy olyan munkát végeztem fél évig, amit abszolúte nem akarok tovább folytatni sem most, se semmikor. Még a következő ötvenhatodik reinkarnálásom nyomán sem, sőt még a nirvána állapotának elérése után sem fogom tudni elfogadni, hogy egyáltalán létezett valaha a rabszolgatartás fogalma. Szóval, ahogy az lenni szokott, vízválasztóhoz érkeztem. És ahogy az még úgyabban lenni szokott, lepergettem magam előtt az eseményeket, a múltat, végtelen ciklusú vacillálások, rágódások. Jól tettem? Jól teszem? Jól fogom tenni? Miért így alakult? Miért így alakul? És hogyan fog alakulni? Azt hiszem, nem kell ismertetnem ezt a mindenki által jól ismert lelki folyamatot. Shit.

Az is elég fontos mozzanat az életemben, hogy a hátsófelemet még épphogy ki tudom törölni mindenféle Copperfield-féle akrobatikusan illuzionista mutatványokkal. Te most komolyan elmosolyodtál?! Hát, röhögjél nyugodtan, nyilván én is szakadni fogok x hét múlva, mikor felelevenítem az egészet mintegy valami homályos és távoli emlékképként. De most valahogy nem tudok.

Egyébként is, van fontosabb dolgom: ki kell találnom az életemet. Lerajzolni, leírni, aztán körbehorgolni és kitenni a falra, urambocsá, még az Életem fejezetei c. könyvhez is mellékelem.

Let's go!

filozofikusanabolizmus

Mikor lemész a terembe, tök lelkesen szemléled a fejlődésedet, a súlyok rohamos növekedését, az izmaid gömbölyödését, magyarán multiplexben pávázol a tükör előtt. Aztán elkezded nézegetni a melletted levő szőke százhatvanas plázapicsa kinézetű csajszit, és döbbenten szemléled, hogy 80 (értsd: nyóóócvaaan) kilóval szériázik a fekvenyomópadon.Csak úgy, be cool.

Na, ilyenkor leülsz, hogy basszameg. Jó oké, nem ezen vagyok fennakadva - nyilván ezer éve szaglássza a kiccsajszi a fémszagú súlyokat -, hanem hogy a vendéglátóipar kurvája vagyok, és ennek hozománya a változó munkabeosztás, a kiszámíthatatlan erőtartalékok. Jelenleg is épphogy haza bírtam esni, és be bírtam kapcsolni a gépet, hogy aztán mindjárt mehessek vissza a szívemcsücskéért. Mit csücsök?! Az egész szívemért. Ilyenkor kissé nehéz odafigyelni a testedre, teljesen koncentrálni annak tudatában, hogy utána le kell húznod tizenx óra kemény fizikai munkát a bányában, és emellett még itthon is vannak teljesítendő kötelességeid.

De aztán eszedbe jutnak a mestered szavai: a saját fejlődésed útja nem máson múlik, csakis rajtad. Utána Muhammad Ali szavai csúsznak le a lelki szemeim előtt mintegy fényreklám szerű effekteket produkálva (lehet, a fáradtság?): "Nem az előtted álló hegy az ami megtör, hanem a kavics a cipődben". Elvégre is, Odüsszeusz is legyőzte a tartaroszi egyszemű hülyét. Igaz, nem puszta kézzel, de na. 

Úgyhogy fcuk, holnap irány a terem. És nem vagyok fáradt. Nem.

(Közben lejött a Call of Duty: Black Ops II. yeahh)

Lükeion nyomában

Tendzin Gyaco - ismertebb nevén, a tizennegyedik Dalai Láma - kifejtette még jó pár éve, hogy küzdeni kell a káros érzelmi berögződések ellen, méghozzá rendkívül sok erőfeszítések árán. Elmagyarázta, hogy a düh, a harag elhomályosítja a tisztánlátást, az agresszió még rosszabbat szül; épp ezért pozitívan kell fordulni az adott negatív hullámokat kibocsájtó embertársadhoz, és ennek ellenére bizalommal kell hozzá közelíteni - ez az igazi érték, ha önzetlenül viszonyulunk a másikhoz, és ezzel megóvjuk magunkat a szellemi-fizikai rosszulléttől, melyek felemészthetik az ember szervezetét.

Sok ember kétségek között lebeg, hogy milyen is a saját jelleme? Milyen karakterrel rendelkezik? Pedig létezik egy olyan magatartásforma is, aminek a neve: kíváncsiság. Alapvetően minden emberben megvan, több-kevesebb megnyilvánulásban, és ezen az úton már el lehet indulni a saját jellemünk felismeréséhez.

Az ember egy-egy megnyilvánulása az életben még nem tükrözi a teljes jellemét. Lehet ez egy rossz periódus, vagy akár az is, hogy bal lábbal kelt, és aznap üvöltözik mindenkivel. Tehát, nem az egyes tettek határozzák meg a jellemet, hanem az ember egész életvitele, világnézete. Hisz, ez a személyiség magva, ebből adódik az ember karaktere. Igaz, a jellemformálás, vagy a jellemfejlődés már a gyermekkorban elkezdődött, és vagy lezajlott vagy még mindig zajlik, de ez korántsem egyenesen arányos az életkorral. Pusztán önismereti kérdés, mely elkísérhet akár életünk végéig is.

De nem is erre akartam kilukadni, hanem a napokban filóztam azon, hogy az emberek milyen szempontok alapján ítélik meg a másik embert? Értem ez alatt azt, ha abszolúte nem ismernek valakit, és hallanak róla közvetlen vagy közvetett információkat, ezek alapján kiépítik a vélt vagy valós jellemét. De leginkább a véltet. Miért van az például, hogy az emberek jócselekedetei kevésbé maradnak meg, mint a rosszak?

Az emberek szerintem alapvetően szeretik felnagyítva látni a mások problémáit, a reális szemlélet helyett, mert így jobban érzik magukat, hogy nem a saját szarain kell kattogniuk. Nem tudom, de erre történetesen kiváló példa a valóságshow-k, vagy a hülye szappanoperák nézettsége. Rengeteg ember élvezi pl, ahogy a Barátok közt-ben félrekúr az xy, és akkor lehet szidni, hogy mekkora hűtlen szemét.

Ergo, nem elég az, ha a saját önismeretünkkel is meg kell küzdenünk, még a beskatulyázással is. Hiába teszel jókat, hiába adsz, elkövetsz pár - a súlyossági szint szerintem ebben az esetben lényegtelen, de természetesen azért ne nyírja ki a másikat -, hibát, és meg is történik a beskatulyázás. A többi jó dolog elhomályosul, hiába adtál egy csomó mindent, ott virít a homlokodon huszonhatos Times New Roman betűvel, hogy elbasztál valamit, rossz vagy.

Pedig egy-egy (vagy akár sorozatos) baklövés korántsem tükrözi az egész jellemet.

Ha már a jó-rossz tulajdonságok kerültek a terítékre, felmerült bennem az a kérdés is: miért van az, ha mondjuk egy párkapcsolatban jól mennek a dolgok, arról nagy valószínűséggel nem mesél senki? Mert az természetes, jó minden, megélik és kész. Senki sem hívta még fel fejvesztve a barátnőjét, hogy úristen de szép estét töltöttem a pasimmal. Magyarán, szóba sem kerül az egész, teljesen adottnak van véve. Ugyanakkor, ha történik valami rossz, az már sztorigyanús dolog. Fel kell hívni a másikat, írni kell neki emailt, FB üzit, mindenképp közölni kell, hogy velünk rossz történt, jesszum pepi, mitévők legyünk? És ez szerintem nemcsak a párkapcsolatnál jellemző, hanem mondjuk, majdnem az összes emberi kapcsolatra. A barátságra, mindenre. Egy barátodat ritkábban keresed fejvesztve, hogy hű de kurva nagyon finom vacsit ettél, vagy átéltél egy hűdehű dédzsávút a villamoson, viszont ha a metrón szándékosan fellök valaki, az megmarad estig, és még el is sztorizod, hogy az a buziköcsög hülyegyerek nekedment, mitképzeltmármagáról. Talán így alakulnak ki a téves emberismereti megítélések? Így könnyebben terjednek a rossz hírek, mint a jók. És könnyebben meg is maradnak az input félnek, mert általánosságban erősebb intenzitással élik meg a másik, esetünkben az output fél fájdalmát, mint a pillanatnyi boldogságát. Mert az olyan természetes, hogy ettél egy tökéletesen átsült kordonblőt, hibátlanul eltalált uborkasalátával, mégis ki a rákot érdekel?

Érdekes kérdések ezek, és most már kezdenek nagyon összevissza csapongani a gondolataim fáradtságomban, úgyhogy mára ennyi :)

Update: Kétezertizenhárom január tizennyolcadikán tíz óra nulla nulla perckor a tanerő territóriumában kezdetét vette a kumite. És a végeredmény: jeles alapvizsga - mission accomplished. Ezt még muszáj volt közölnöm.

Ember tervez, Isten végez

Elég szerencsés embernek tartom magam tulajdonképpen, de mikor a jól eltervezett vizsgaidőpontra való megfelelő időben történő eljutása meghiúsul olyan formában, hogy a hajnali 2:13-as vonatra elfelejtettek turistajegyet tervezni, és rendes csak _odaútra_ szóló jegy közel 25eFT lenne. Szóval, ilyentájt kissé kétségeim támadnak a szerencsés csillagzatomat illetően, de szerintem csak múló szélvihar lesz. Ilyenkor egy átlagmagyar sóhajt egyet, és vesz a következő menetrendszerinti vonatra természetesen retúr turistajegyet, ami cca 17eFT. A balfácán magyar még nagyobbat sóhajt, mivelhogy az említett a vonattal már nem ér oda a tanerő által meghirdetett vizsgaidőpontra.

Természetesen ezt is sóhajtva veszi tudomásul, gyorsan átutalja a nem olcsó UV díjat és konstatálja, hogy pénteken van még egy utolsó vizsgaidőpont, amire történetesen el tud menni. Mert jó előrelátóan három nap kimenőt kért a szent és sérthetetlen feletteseitől. Említenem sem kell, a stresszhányad ilyenkor az egekbe szökik. Egy vizsgaidőpont!? És ha nem sikerül? És ha Truman módra rázuhan egy műhold, oszt mégsem jut el?

Évikémmel mindketten (a két címzetes bérnigger) dolgoztunk ma 01-ig, aztán némi készülődéses otthonlét után a kóválygó-, és a feldobottság-érzetet váltogatva mentünk az ominózus vonat irányába. Ott szembesülnünk kellett azzal a ténnyel, hogy másik négy darab hímnemű egyeddel kell megosztanunk a fülke levegőjét. Mondjuk, ha négy nőnemű egyed lenne, az se sokat javított volna a helyzeten, nem is tudom minek említettem meg a nemi hovatartozásukat.

Sebaj, Ákos rohan a kalauzhoz: - Jónapotkívánok, mennyi lenne a hálókocsi különbözete? Egy árva hely sincs azon, jött a fáradt válasz. Újabb lemondó sóhaj, és az első osztály? Az csak Bécsben csatlakozik. És addig csak HÁROM darab vagonból áll az egész magyarföld felé haladó vonat, leszámítva a Bécsig közlekedő ÖBB vagonjait?! Igen, ebből egy a rendes, egy a háló, egy az étkezőkocsi. Értem. Alternatívák?

Hát, eddig az jött össze, hogy a kisszerelmem ülve durmol - derékfájással dacolva -, én meg nyomogatom a gépet és nézem az ingadozó térerőt, amit az Orange AT hálózata ad. Sebaj, még cirka három óra Bécsig, és csak 21 órája vagyok ébren, egy csomó átdolgozott és áttanult nap után. Mi bajom lehet?

fast and furious

Az ünnepek óta gyakorlatilag egyhuzamban dolgozunk mindketten, alig van időnk bármire is. Nálam az alig pár órás szünetek azzal szoktak telni, hogy hazarohanok kurvanagyongyorsan kutyát sétáltatni, vagy elrepülök edzeni, vásárolni, esetleg ruhát mosni, jelenleg épp takarítás volt a terítéken. Azt inkább nem ecsetelem, hogy nézett ki a lakás. Mindezidáig.

És jön a lényeg: a jól elvégzett munkát megkoronázandó, kiültem a teraszra, hogy elszívjak egy szálat, míg szárad a padló. Oszt kiderült, a hatszázötvennégy öngyújtóból egy sincs nálam, de még a lakásban sincs sehol. Jó, átmegyek a szobán nagy káromkodások közepette, újra felmosok, aztán elkezdek bekopogni a szomszédokhoz, nehogymá'. Az első rémült fejjel mondta, hogy nein nein, a második hadonászott, hogy kein kein, a harmadik egy punk csajszi volt, résnyire nyitotta ki az ajtót, de végül elhozta számomra a megváltást. Gondolom, még tart a GIS ügynökétől való félelem :) Tudniillik, a jóember heteken át kopogtatott az összes ajtón, nem is egyszer. Leellenőrizte, az adott lakó rendelkezik -e televízióval és/vagy rádióval. Ha van, adózhatsz. Ha nincs, nem. De még jobb, ha nem nyitsz ajtót. Sokan nem teszik.

A hét meglepetélése: a bankos csajszi, aki a menedzserünk vagy kapcsolattartónk vagy kicsodánk, a Sparkasse-ban, mindkettőnknek írt egy személyre szóló levelet, amiben érdeklődött a dolgok hogylétéről, hogy minden rendben van -e a folyószámlánkkal. Ilyet se pipáltam még.

Mindenesetre, épp etetem a tüdőrákot, oszt mehetek vissza a bányába, kecsáó.

helyszűke

Netfüggőségemet kielégítendő, az ezerfokos fürdőszobában izzadok a géppel. Mondanom sem kell, a nagy fehér porcelánistenen ücsörgök, amin le van hajtva a szép kagylós fedél. Épeszű ember fejében ilyenkor megfordul az az egyszerű kérdés, mit művel már megint ez a barom? Ez a barom, kérem szépen, nem akarja felkelteni a kedvesét, lévén, egyszobás lakásban lakunk.

Hazafelé az egyik kis utcában általában villogni szokott valami sárga veszedelem, mikor áthajtunk ott Évikémmel. Mindig felkapjuk a fejünket, hogy mi a kurvaanyja (ígéretet tettem, nem beszélek így, nem.) frász lehet az, ami így villog éjnek évadján. Napok óta tesztelem, és erősödik bennem az a sanda gyanú - már csak a nemrég felfedezett, egyelőre ismeretlen funkciót betöltő fémdobozt elnézve -, hogy az egy állandósult lokalizációval rendelkező traffipax. Kissé abszurd lenne, ugyanis az ominózus kisutcában 30km/h sebességkorlátozás van. Most tesztelgetem a határokat, de semmi esetre sem feszítem, így is kapott Évikém kocsija eleget. Nem nagyon szeretik a magyar rendszámos autókat az itteni rongálók, hogy egyem a májukat nagyszemű babbal. Látszik, hogy még mindig randizgatunk és fedezzük fel egymást. Már, Salzburg és mi. De mi és mi is, asszem.

Ja és most nem is olyan régen kaxximarkoló cuccal vittem le Jurtát. Ilyen Fressnapf-os cucc, szimpla műanyag, kézbeillő zsák. Megfogod az étvágygerjesztően meleg, gőzölgő, méretes (hihetetlen, mekkorát tud néha alkotni egy agár) végbélterméket, hogy aztán bizonyos számú öklendezések közepette keressed meg a hozzád legközelebbi szemetest. Ha szerencséd van, belátható időn belül (azaz, kibagyorsan) találsz egyet, és lehetőleg az odaúton sem okádod szét az agyad.

Tanulság: minden esetben hatalmas katyvaszba kell nyúlnod ahhoz, hogy fejlődhess, és ezáltal a lehető legkevesebb kárt okozzad saját magadnak, de legfőképp a környezetednek. Ez az univerzum egyik alapvető törvénye. Persze, biztosan vannak kivételek valahol Távol-Keleten, de az más tészta.

No, bebújok a meleg(defőkéntszép) combú kedvesem mellé az ágyba, hátha nem hesseget el álmában :)

fishsticks

A minap halrudakat sütöttem jófajta rizzsel, cirka fél kilónyi majonézzel telibeöntözve, és erről eszembe jutott a South Park egyik epizódja:

– Szereted a halrudat?
– Igen.
– Szereted a halrudat a szádba venni?
– Igen.
– Mi vagy te, homó hal?

Update: mikor a saját kutyád által termesztett kakába lépsz bele úgy tövig...epic fail. Mindenesetre mostantól kaksifelszedő zsákkal fogok kimozdulni.

dimensions

Elkezdtem gyurmázni a konditeremben még decemberben, de általában késő este megyek, mikor pangás van.Ma kivételesen délután néztem el, és szerintem mindig ilyenkor fogok menni - tök szórakoztatónak találtam a társaságot.

Az egyik agyonkoxolt pumpálta fel magát gyors, rövid sorozatokkal, közben nézegette a tükörben, hányan figyelik. A másik, láthatóan lelkes kezdő lendületes baromsúlyokkal hadonászott, miközben próbált egyensúlyozni a szék és a föld között félúton, a visszajelző tükörnézések száma ebben az esetben megduplázódtak. A harmadik egy török társaság volt, láthatóan el voltak telve magukkal, hatalmas hadonászásokkal elfoglalták a fél termet, mert ők a májerek. Ha elkéred a súlyzójukat, nagy lemondással egyeznek bele, és folytatják a nyilvánvalóan életbevágó eszmecserét. Mindeközben a hátsó sarokba beosont a táskáját magával cipelő SZTK keretes túlsúlyos srác, félve állt neki a szerintem ismeretlen gyakorlatának. Mögötte mellgépen tolta egy idősebb mozgássérült, a keze láthatóan el volt sorvadva, de rendületlenül lihegett, és állta az emberek tekintetét nagy merészen.

Tudniillik, a teremből fel lehet menni a női konditerembe, merthogy a nőknek van elszeparált termük is. Bizony. Telepakolva mindenféle comb-has-fenékerősítő gépekkel, barbiesúlyzókkal (nem mintha nem lenne külön kardio terem). A parkolóházban is külön részt kaptak a női sofőrök, nemkicsit kiszaladt a röhögőgörcs belőlem, mikor megláttam a kiírást: női parkolóhely. Átmentem lemeózni, hátha ilyen öt méteres sávok vannak, nehogy véletlenül belemenjenek a szomszédos parkoló kocsiba, miközben tolatnak. Vagy toladóradarok, esetleg önkéntesek mutatják a haladási-parkolási irányt. De nem, semmi különbséget nem vettem észre, de minden bizonnyal csak azért, mert férfi vagyok. Na, szóval, néha átlibbent közöttünk egy-egy nőnemű humán entitás, beindult az amúgy sem alacsony tesztoszteron összműködése, ami nem utolsósorban serkentőleg hatott egynéhány emberre (az SZTKs gyereket leszámítva, az minduntlan szuggerálta a padló egy bizonyos pontját) gyorsabb sorozatok *lihhlihhfúdekeménycsávóvagyokliiihhh* formájában.

Természetesen, néha az agyamhoz kellett kapnom, hogy azért ne felejtsek el én is gyúrni, de egy ilyen idilli környezetet ki ne bírna bámulni órák hosszat? Máskor simán elmegyek csak úgy, leülök az egyik sarokba, viszek popcornt, kólát és elleszek. Ja nem, abonettet meg proteinos italt viszek inkább, mert még demotiválóan fogok hatni a mélyen tisztelt társaságra.

Linda vs. Sensei

Érdekes gyöngyszemre bukkantam minap a Cinematrixon: Linda visszatér!

Ki ne emlékezne a nyolcvanas években vetített krimi-vígjátéksorozatra, Lindára, akit az immáron 56 éves Görbe Nóra alakított, a kis sárga Babettájával? Olyan színészóriások szerepeltek mellette, mint Bodrogi Gyula, Szendrenyei Béla, vagy Bajor Imre (igaz, csak epizódszerepei voltak). Én imádtam kisgyerekként. Meg nagyon sok magyar, Linda hatalmas sztár lett akkoriban, pedig a kritikusok úgy lehúzták az egész csapatot, hogy ihajj.

Idén tervbe vették a sorozat folytatását, egy mozifilm formájában, amit várhatóan 2014-ben fognak vetíteni. Készítettek erről egy demót, méghozzá nulla forintból, ennek birtokában fog majd házalni a rendező (Martin Csaba), szponzorokat keresve. Csak remélni merem, nem lesz az egész film egy nagy-nagy óra meg autómárka, esetleg Colgate vagy Gilette reklám.

A demófilm.

A dolog pikantériája, hogy Pindroch Csaba baloldalán levő igen keménykötésű csávó a Kempo mesterem, Kormos László, 2. dan. A mesterem, akit szarrá ver egy 56 éves nő? Biztos csak trükkfelvétel az egész.

Apa, kezdődik

2013.01.01 00:00

Himnusz.
Lezajlott Áder újévi beszéde, "jelelő tolmács" segítségével.
Megszületett az első budapesti baba, 2013.01.01 00:02-én, Annának keresztelték el.

Ilyenkor keletkeznek az első dolgok. Első fővárosi és vidéki baba, első halottak, első csókok, első összebújások, első egyebek. A halottak említése kissé morbid, de például 31-én éjjel Irakban pokolgépeket robbantottak, 12 halott, 46 sebesült. Vagy hogy Bicskén halálra vertek egy férfit elsején.

Elkezdődött ez az év is.

Nagyonsok évvel ezelőtt Robi bátyám elmagyarázta, amit az újév első óráiban csinálsz, az kihatással lesz az egész évedre. Azt inkább nem taglalom, hogy akkor mire beszélt rá... Pedig rém vicces, csak kissé nem publikus a sztori. Ez valami ősi babona, hogy ne tegyünk olyasmit, amiből nem szeretnénk az elkövetkező esztendőben sokat.

Ahogy a lencsezabálás is egyfajta babona, egyél lencsét és sok pénzed lesz az újévben. Van, aki még el is pakolja magának. Az újévi fogadalmak dettóra. De az biztos, hogy nagyon sokan bizakodóan néznek az új évre. Hogy ez jobb lesz, majd most megmutatom a világnak, a főnökömnek, a szerelmemnek, többet etetem az aranyhörcsögömet, építek ötvenhat makettot, lefutom a félmaratont, és így tovább.

Bizakodjunk hát! Szeretettel üdvözlünk, 2013!