Lükeion nyomában

Tendzin Gyaco - ismertebb nevén, a tizennegyedik Dalai Láma - kifejtette még jó pár éve, hogy küzdeni kell a káros érzelmi berögződések ellen, méghozzá rendkívül sok erőfeszítések árán. Elmagyarázta, hogy a düh, a harag elhomályosítja a tisztánlátást, az agresszió még rosszabbat szül; épp ezért pozitívan kell fordulni az adott negatív hullámokat kibocsájtó embertársadhoz, és ennek ellenére bizalommal kell hozzá közelíteni - ez az igazi érték, ha önzetlenül viszonyulunk a másikhoz, és ezzel megóvjuk magunkat a szellemi-fizikai rosszulléttől, melyek felemészthetik az ember szervezetét.

Sok ember kétségek között lebeg, hogy milyen is a saját jelleme? Milyen karakterrel rendelkezik? Pedig létezik egy olyan magatartásforma is, aminek a neve: kíváncsiság. Alapvetően minden emberben megvan, több-kevesebb megnyilvánulásban, és ezen az úton már el lehet indulni a saját jellemünk felismeréséhez.

Az ember egy-egy megnyilvánulása az életben még nem tükrözi a teljes jellemét. Lehet ez egy rossz periódus, vagy akár az is, hogy bal lábbal kelt, és aznap üvöltözik mindenkivel. Tehát, nem az egyes tettek határozzák meg a jellemet, hanem az ember egész életvitele, világnézete. Hisz, ez a személyiség magva, ebből adódik az ember karaktere. Igaz, a jellemformálás, vagy a jellemfejlődés már a gyermekkorban elkezdődött, és vagy lezajlott vagy még mindig zajlik, de ez korántsem egyenesen arányos az életkorral. Pusztán önismereti kérdés, mely elkísérhet akár életünk végéig is.

De nem is erre akartam kilukadni, hanem a napokban filóztam azon, hogy az emberek milyen szempontok alapján ítélik meg a másik embert? Értem ez alatt azt, ha abszolúte nem ismernek valakit, és hallanak róla közvetlen vagy közvetett információkat, ezek alapján kiépítik a vélt vagy valós jellemét. De leginkább a véltet. Miért van az például, hogy az emberek jócselekedetei kevésbé maradnak meg, mint a rosszak?

Az emberek szerintem alapvetően szeretik felnagyítva látni a mások problémáit, a reális szemlélet helyett, mert így jobban érzik magukat, hogy nem a saját szarain kell kattogniuk. Nem tudom, de erre történetesen kiváló példa a valóságshow-k, vagy a hülye szappanoperák nézettsége. Rengeteg ember élvezi pl, ahogy a Barátok közt-ben félrekúr az xy, és akkor lehet szidni, hogy mekkora hűtlen szemét.

Ergo, nem elég az, ha a saját önismeretünkkel is meg kell küzdenünk, még a beskatulyázással is. Hiába teszel jókat, hiába adsz, elkövetsz pár - a súlyossági szint szerintem ebben az esetben lényegtelen, de természetesen azért ne nyírja ki a másikat -, hibát, és meg is történik a beskatulyázás. A többi jó dolog elhomályosul, hiába adtál egy csomó mindent, ott virít a homlokodon huszonhatos Times New Roman betűvel, hogy elbasztál valamit, rossz vagy.

Pedig egy-egy (vagy akár sorozatos) baklövés korántsem tükrözi az egész jellemet.

Ha már a jó-rossz tulajdonságok kerültek a terítékre, felmerült bennem az a kérdés is: miért van az, ha mondjuk egy párkapcsolatban jól mennek a dolgok, arról nagy valószínűséggel nem mesél senki? Mert az természetes, jó minden, megélik és kész. Senki sem hívta még fel fejvesztve a barátnőjét, hogy úristen de szép estét töltöttem a pasimmal. Magyarán, szóba sem kerül az egész, teljesen adottnak van véve. Ugyanakkor, ha történik valami rossz, az már sztorigyanús dolog. Fel kell hívni a másikat, írni kell neki emailt, FB üzit, mindenképp közölni kell, hogy velünk rossz történt, jesszum pepi, mitévők legyünk? És ez szerintem nemcsak a párkapcsolatnál jellemző, hanem mondjuk, majdnem az összes emberi kapcsolatra. A barátságra, mindenre. Egy barátodat ritkábban keresed fejvesztve, hogy hű de kurva nagyon finom vacsit ettél, vagy átéltél egy hűdehű dédzsávút a villamoson, viszont ha a metrón szándékosan fellök valaki, az megmarad estig, és még el is sztorizod, hogy az a buziköcsög hülyegyerek nekedment, mitképzeltmármagáról. Talán így alakulnak ki a téves emberismereti megítélések? Így könnyebben terjednek a rossz hírek, mint a jók. És könnyebben meg is maradnak az input félnek, mert általánosságban erősebb intenzitással élik meg a másik, esetünkben az output fél fájdalmát, mint a pillanatnyi boldogságát. Mert az olyan természetes, hogy ettél egy tökéletesen átsült kordonblőt, hibátlanul eltalált uborkasalátával, mégis ki a rákot érdekel?

Érdekes kérdések ezek, és most már kezdenek nagyon összevissza csapongani a gondolataim fáradtságomban, úgyhogy mára ennyi :)

Update: Kétezertizenhárom január tizennyolcadikán tíz óra nulla nulla perckor a tanerő territóriumában kezdetét vette a kumite. És a végeredmény: jeles alapvizsga - mission accomplished. Ezt még muszáj volt közölnöm.