filozofikusanabolizmus

Mikor lemész a terembe, tök lelkesen szemléled a fejlődésedet, a súlyok rohamos növekedését, az izmaid gömbölyödését, magyarán multiplexben pávázol a tükör előtt. Aztán elkezded nézegetni a melletted levő szőke százhatvanas plázapicsa kinézetű csajszit, és döbbenten szemléled, hogy 80 (értsd: nyóóócvaaan) kilóval szériázik a fekvenyomópadon.Csak úgy, be cool.

Na, ilyenkor leülsz, hogy basszameg. Jó oké, nem ezen vagyok fennakadva - nyilván ezer éve szaglássza a kiccsajszi a fémszagú súlyokat -, hanem hogy a vendéglátóipar kurvája vagyok, és ennek hozománya a változó munkabeosztás, a kiszámíthatatlan erőtartalékok. Jelenleg is épphogy haza bírtam esni, és be bírtam kapcsolni a gépet, hogy aztán mindjárt mehessek vissza a szívemcsücskéért. Mit csücsök?! Az egész szívemért. Ilyenkor kissé nehéz odafigyelni a testedre, teljesen koncentrálni annak tudatában, hogy utána le kell húznod tizenx óra kemény fizikai munkát a bányában, és emellett még itthon is vannak teljesítendő kötelességeid.

De aztán eszedbe jutnak a mestered szavai: a saját fejlődésed útja nem máson múlik, csakis rajtad. Utána Muhammad Ali szavai csúsznak le a lelki szemeim előtt mintegy fényreklám szerű effekteket produkálva (lehet, a fáradtság?): "Nem az előtted álló hegy az ami megtör, hanem a kavics a cipődben". Elvégre is, Odüsszeusz is legyőzte a tartaroszi egyszemű hülyét. Igaz, nem puszta kézzel, de na. 

Úgyhogy fcuk, holnap irány a terem. És nem vagyok fáradt. Nem.

(Közben lejött a Call of Duty: Black Ops II. yeahh)

Lükeion nyomában

Tendzin Gyaco - ismertebb nevén, a tizennegyedik Dalai Láma - kifejtette még jó pár éve, hogy küzdeni kell a káros érzelmi berögződések ellen, méghozzá rendkívül sok erőfeszítések árán. Elmagyarázta, hogy a düh, a harag elhomályosítja a tisztánlátást, az agresszió még rosszabbat szül; épp ezért pozitívan kell fordulni az adott negatív hullámokat kibocsájtó embertársadhoz, és ennek ellenére bizalommal kell hozzá közelíteni - ez az igazi érték, ha önzetlenül viszonyulunk a másikhoz, és ezzel megóvjuk magunkat a szellemi-fizikai rosszulléttől, melyek felemészthetik az ember szervezetét.

Sok ember kétségek között lebeg, hogy milyen is a saját jelleme? Milyen karakterrel rendelkezik? Pedig létezik egy olyan magatartásforma is, aminek a neve: kíváncsiság. Alapvetően minden emberben megvan, több-kevesebb megnyilvánulásban, és ezen az úton már el lehet indulni a saját jellemünk felismeréséhez.

Az ember egy-egy megnyilvánulása az életben még nem tükrözi a teljes jellemét. Lehet ez egy rossz periódus, vagy akár az is, hogy bal lábbal kelt, és aznap üvöltözik mindenkivel. Tehát, nem az egyes tettek határozzák meg a jellemet, hanem az ember egész életvitele, világnézete. Hisz, ez a személyiség magva, ebből adódik az ember karaktere. Igaz, a jellemformálás, vagy a jellemfejlődés már a gyermekkorban elkezdődött, és vagy lezajlott vagy még mindig zajlik, de ez korántsem egyenesen arányos az életkorral. Pusztán önismereti kérdés, mely elkísérhet akár életünk végéig is.

De nem is erre akartam kilukadni, hanem a napokban filóztam azon, hogy az emberek milyen szempontok alapján ítélik meg a másik embert? Értem ez alatt azt, ha abszolúte nem ismernek valakit, és hallanak róla közvetlen vagy közvetett információkat, ezek alapján kiépítik a vélt vagy valós jellemét. De leginkább a véltet. Miért van az például, hogy az emberek jócselekedetei kevésbé maradnak meg, mint a rosszak?

Az emberek szerintem alapvetően szeretik felnagyítva látni a mások problémáit, a reális szemlélet helyett, mert így jobban érzik magukat, hogy nem a saját szarain kell kattogniuk. Nem tudom, de erre történetesen kiváló példa a valóságshow-k, vagy a hülye szappanoperák nézettsége. Rengeteg ember élvezi pl, ahogy a Barátok közt-ben félrekúr az xy, és akkor lehet szidni, hogy mekkora hűtlen szemét.

Ergo, nem elég az, ha a saját önismeretünkkel is meg kell küzdenünk, még a beskatulyázással is. Hiába teszel jókat, hiába adsz, elkövetsz pár - a súlyossági szint szerintem ebben az esetben lényegtelen, de természetesen azért ne nyírja ki a másikat -, hibát, és meg is történik a beskatulyázás. A többi jó dolog elhomályosul, hiába adtál egy csomó mindent, ott virít a homlokodon huszonhatos Times New Roman betűvel, hogy elbasztál valamit, rossz vagy.

Pedig egy-egy (vagy akár sorozatos) baklövés korántsem tükrözi az egész jellemet.

Ha már a jó-rossz tulajdonságok kerültek a terítékre, felmerült bennem az a kérdés is: miért van az, ha mondjuk egy párkapcsolatban jól mennek a dolgok, arról nagy valószínűséggel nem mesél senki? Mert az természetes, jó minden, megélik és kész. Senki sem hívta még fel fejvesztve a barátnőjét, hogy úristen de szép estét töltöttem a pasimmal. Magyarán, szóba sem kerül az egész, teljesen adottnak van véve. Ugyanakkor, ha történik valami rossz, az már sztorigyanús dolog. Fel kell hívni a másikat, írni kell neki emailt, FB üzit, mindenképp közölni kell, hogy velünk rossz történt, jesszum pepi, mitévők legyünk? És ez szerintem nemcsak a párkapcsolatnál jellemző, hanem mondjuk, majdnem az összes emberi kapcsolatra. A barátságra, mindenre. Egy barátodat ritkábban keresed fejvesztve, hogy hű de kurva nagyon finom vacsit ettél, vagy átéltél egy hűdehű dédzsávút a villamoson, viszont ha a metrón szándékosan fellök valaki, az megmarad estig, és még el is sztorizod, hogy az a buziköcsög hülyegyerek nekedment, mitképzeltmármagáról. Talán így alakulnak ki a téves emberismereti megítélések? Így könnyebben terjednek a rossz hírek, mint a jók. És könnyebben meg is maradnak az input félnek, mert általánosságban erősebb intenzitással élik meg a másik, esetünkben az output fél fájdalmát, mint a pillanatnyi boldogságát. Mert az olyan természetes, hogy ettél egy tökéletesen átsült kordonblőt, hibátlanul eltalált uborkasalátával, mégis ki a rákot érdekel?

Érdekes kérdések ezek, és most már kezdenek nagyon összevissza csapongani a gondolataim fáradtságomban, úgyhogy mára ennyi :)

Update: Kétezertizenhárom január tizennyolcadikán tíz óra nulla nulla perckor a tanerő territóriumában kezdetét vette a kumite. És a végeredmény: jeles alapvizsga - mission accomplished. Ezt még muszáj volt közölnöm.

Ember tervez, Isten végez

Elég szerencsés embernek tartom magam tulajdonképpen, de mikor a jól eltervezett vizsgaidőpontra való megfelelő időben történő eljutása meghiúsul olyan formában, hogy a hajnali 2:13-as vonatra elfelejtettek turistajegyet tervezni, és rendes csak _odaútra_ szóló jegy közel 25eFT lenne. Szóval, ilyentájt kissé kétségeim támadnak a szerencsés csillagzatomat illetően, de szerintem csak múló szélvihar lesz. Ilyenkor egy átlagmagyar sóhajt egyet, és vesz a következő menetrendszerinti vonatra természetesen retúr turistajegyet, ami cca 17eFT. A balfácán magyar még nagyobbat sóhajt, mivelhogy az említett a vonattal már nem ér oda a tanerő által meghirdetett vizsgaidőpontra.

Természetesen ezt is sóhajtva veszi tudomásul, gyorsan átutalja a nem olcsó UV díjat és konstatálja, hogy pénteken van még egy utolsó vizsgaidőpont, amire történetesen el tud menni. Mert jó előrelátóan három nap kimenőt kért a szent és sérthetetlen feletteseitől. Említenem sem kell, a stresszhányad ilyenkor az egekbe szökik. Egy vizsgaidőpont!? És ha nem sikerül? És ha Truman módra rázuhan egy műhold, oszt mégsem jut el?

Évikémmel mindketten (a két címzetes bérnigger) dolgoztunk ma 01-ig, aztán némi készülődéses otthonlét után a kóválygó-, és a feldobottság-érzetet váltogatva mentünk az ominózus vonat irányába. Ott szembesülnünk kellett azzal a ténnyel, hogy másik négy darab hímnemű egyeddel kell megosztanunk a fülke levegőjét. Mondjuk, ha négy nőnemű egyed lenne, az se sokat javított volna a helyzeten, nem is tudom minek említettem meg a nemi hovatartozásukat.

Sebaj, Ákos rohan a kalauzhoz: - Jónapotkívánok, mennyi lenne a hálókocsi különbözete? Egy árva hely sincs azon, jött a fáradt válasz. Újabb lemondó sóhaj, és az első osztály? Az csak Bécsben csatlakozik. És addig csak HÁROM darab vagonból áll az egész magyarföld felé haladó vonat, leszámítva a Bécsig közlekedő ÖBB vagonjait?! Igen, ebből egy a rendes, egy a háló, egy az étkezőkocsi. Értem. Alternatívák?

Hát, eddig az jött össze, hogy a kisszerelmem ülve durmol - derékfájással dacolva -, én meg nyomogatom a gépet és nézem az ingadozó térerőt, amit az Orange AT hálózata ad. Sebaj, még cirka három óra Bécsig, és csak 21 órája vagyok ébren, egy csomó átdolgozott és áttanult nap után. Mi bajom lehet?

fast and furious

Az ünnepek óta gyakorlatilag egyhuzamban dolgozunk mindketten, alig van időnk bármire is. Nálam az alig pár órás szünetek azzal szoktak telni, hogy hazarohanok kurvanagyongyorsan kutyát sétáltatni, vagy elrepülök edzeni, vásárolni, esetleg ruhát mosni, jelenleg épp takarítás volt a terítéken. Azt inkább nem ecsetelem, hogy nézett ki a lakás. Mindezidáig.

És jön a lényeg: a jól elvégzett munkát megkoronázandó, kiültem a teraszra, hogy elszívjak egy szálat, míg szárad a padló. Oszt kiderült, a hatszázötvennégy öngyújtóból egy sincs nálam, de még a lakásban sincs sehol. Jó, átmegyek a szobán nagy káromkodások közepette, újra felmosok, aztán elkezdek bekopogni a szomszédokhoz, nehogymá'. Az első rémült fejjel mondta, hogy nein nein, a második hadonászott, hogy kein kein, a harmadik egy punk csajszi volt, résnyire nyitotta ki az ajtót, de végül elhozta számomra a megváltást. Gondolom, még tart a GIS ügynökétől való félelem :) Tudniillik, a jóember heteken át kopogtatott az összes ajtón, nem is egyszer. Leellenőrizte, az adott lakó rendelkezik -e televízióval és/vagy rádióval. Ha van, adózhatsz. Ha nincs, nem. De még jobb, ha nem nyitsz ajtót. Sokan nem teszik.

A hét meglepetélése: a bankos csajszi, aki a menedzserünk vagy kapcsolattartónk vagy kicsodánk, a Sparkasse-ban, mindkettőnknek írt egy személyre szóló levelet, amiben érdeklődött a dolgok hogylétéről, hogy minden rendben van -e a folyószámlánkkal. Ilyet se pipáltam még.

Mindenesetre, épp etetem a tüdőrákot, oszt mehetek vissza a bányába, kecsáó.

helyszűke

Netfüggőségemet kielégítendő, az ezerfokos fürdőszobában izzadok a géppel. Mondanom sem kell, a nagy fehér porcelánistenen ücsörgök, amin le van hajtva a szép kagylós fedél. Épeszű ember fejében ilyenkor megfordul az az egyszerű kérdés, mit művel már megint ez a barom? Ez a barom, kérem szépen, nem akarja felkelteni a kedvesét, lévén, egyszobás lakásban lakunk.

Hazafelé az egyik kis utcában általában villogni szokott valami sárga veszedelem, mikor áthajtunk ott Évikémmel. Mindig felkapjuk a fejünket, hogy mi a kurvaanyja (ígéretet tettem, nem beszélek így, nem.) frász lehet az, ami így villog éjnek évadján. Napok óta tesztelem, és erősödik bennem az a sanda gyanú - már csak a nemrég felfedezett, egyelőre ismeretlen funkciót betöltő fémdobozt elnézve -, hogy az egy állandósult lokalizációval rendelkező traffipax. Kissé abszurd lenne, ugyanis az ominózus kisutcában 30km/h sebességkorlátozás van. Most tesztelgetem a határokat, de semmi esetre sem feszítem, így is kapott Évikém kocsija eleget. Nem nagyon szeretik a magyar rendszámos autókat az itteni rongálók, hogy egyem a májukat nagyszemű babbal. Látszik, hogy még mindig randizgatunk és fedezzük fel egymást. Már, Salzburg és mi. De mi és mi is, asszem.

Ja és most nem is olyan régen kaxximarkoló cuccal vittem le Jurtát. Ilyen Fressnapf-os cucc, szimpla műanyag, kézbeillő zsák. Megfogod az étvágygerjesztően meleg, gőzölgő, méretes (hihetetlen, mekkorát tud néha alkotni egy agár) végbélterméket, hogy aztán bizonyos számú öklendezések közepette keressed meg a hozzád legközelebbi szemetest. Ha szerencséd van, belátható időn belül (azaz, kibagyorsan) találsz egyet, és lehetőleg az odaúton sem okádod szét az agyad.

Tanulság: minden esetben hatalmas katyvaszba kell nyúlnod ahhoz, hogy fejlődhess, és ezáltal a lehető legkevesebb kárt okozzad saját magadnak, de legfőképp a környezetednek. Ez az univerzum egyik alapvető törvénye. Persze, biztosan vannak kivételek valahol Távol-Keleten, de az más tészta.

No, bebújok a meleg(defőkéntszép) combú kedvesem mellé az ágyba, hátha nem hesseget el álmában :)

fishsticks

A minap halrudakat sütöttem jófajta rizzsel, cirka fél kilónyi majonézzel telibeöntözve, és erről eszembe jutott a South Park egyik epizódja:

– Szereted a halrudat?
– Igen.
– Szereted a halrudat a szádba venni?
– Igen.
– Mi vagy te, homó hal?

Update: mikor a saját kutyád által termesztett kakába lépsz bele úgy tövig...epic fail. Mindenesetre mostantól kaksifelszedő zsákkal fogok kimozdulni.

dimensions

Elkezdtem gyurmázni a konditeremben még decemberben, de általában késő este megyek, mikor pangás van.Ma kivételesen délután néztem el, és szerintem mindig ilyenkor fogok menni - tök szórakoztatónak találtam a társaságot.

Az egyik agyonkoxolt pumpálta fel magát gyors, rövid sorozatokkal, közben nézegette a tükörben, hányan figyelik. A másik, láthatóan lelkes kezdő lendületes baromsúlyokkal hadonászott, miközben próbált egyensúlyozni a szék és a föld között félúton, a visszajelző tükörnézések száma ebben az esetben megduplázódtak. A harmadik egy török társaság volt, láthatóan el voltak telve magukkal, hatalmas hadonászásokkal elfoglalták a fél termet, mert ők a májerek. Ha elkéred a súlyzójukat, nagy lemondással egyeznek bele, és folytatják a nyilvánvalóan életbevágó eszmecserét. Mindeközben a hátsó sarokba beosont a táskáját magával cipelő SZTK keretes túlsúlyos srác, félve állt neki a szerintem ismeretlen gyakorlatának. Mögötte mellgépen tolta egy idősebb mozgássérült, a keze láthatóan el volt sorvadva, de rendületlenül lihegett, és állta az emberek tekintetét nagy merészen.

Tudniillik, a teremből fel lehet menni a női konditerembe, merthogy a nőknek van elszeparált termük is. Bizony. Telepakolva mindenféle comb-has-fenékerősítő gépekkel, barbiesúlyzókkal (nem mintha nem lenne külön kardio terem). A parkolóházban is külön részt kaptak a női sofőrök, nemkicsit kiszaladt a röhögőgörcs belőlem, mikor megláttam a kiírást: női parkolóhely. Átmentem lemeózni, hátha ilyen öt méteres sávok vannak, nehogy véletlenül belemenjenek a szomszédos parkoló kocsiba, miközben tolatnak. Vagy toladóradarok, esetleg önkéntesek mutatják a haladási-parkolási irányt. De nem, semmi különbséget nem vettem észre, de minden bizonnyal csak azért, mert férfi vagyok. Na, szóval, néha átlibbent közöttünk egy-egy nőnemű humán entitás, beindult az amúgy sem alacsony tesztoszteron összműködése, ami nem utolsósorban serkentőleg hatott egynéhány emberre (az SZTKs gyereket leszámítva, az minduntlan szuggerálta a padló egy bizonyos pontját) gyorsabb sorozatok *lihhlihhfúdekeménycsávóvagyokliiihhh* formájában.

Természetesen, néha az agyamhoz kellett kapnom, hogy azért ne felejtsek el én is gyúrni, de egy ilyen idilli környezetet ki ne bírna bámulni órák hosszat? Máskor simán elmegyek csak úgy, leülök az egyik sarokba, viszek popcornt, kólát és elleszek. Ja nem, abonettet meg proteinos italt viszek inkább, mert még demotiválóan fogok hatni a mélyen tisztelt társaságra.

Linda vs. Sensei

Érdekes gyöngyszemre bukkantam minap a Cinematrixon: Linda visszatér!

Ki ne emlékezne a nyolcvanas években vetített krimi-vígjátéksorozatra, Lindára, akit az immáron 56 éves Görbe Nóra alakított, a kis sárga Babettájával? Olyan színészóriások szerepeltek mellette, mint Bodrogi Gyula, Szendrenyei Béla, vagy Bajor Imre (igaz, csak epizódszerepei voltak). Én imádtam kisgyerekként. Meg nagyon sok magyar, Linda hatalmas sztár lett akkoriban, pedig a kritikusok úgy lehúzták az egész csapatot, hogy ihajj.

Idén tervbe vették a sorozat folytatását, egy mozifilm formájában, amit várhatóan 2014-ben fognak vetíteni. Készítettek erről egy demót, méghozzá nulla forintból, ennek birtokában fog majd házalni a rendező (Martin Csaba), szponzorokat keresve. Csak remélni merem, nem lesz az egész film egy nagy-nagy óra meg autómárka, esetleg Colgate vagy Gilette reklám.

A demófilm.

A dolog pikantériája, hogy Pindroch Csaba baloldalán levő igen keménykötésű csávó a Kempo mesterem, Kormos László, 2. dan. A mesterem, akit szarrá ver egy 56 éves nő? Biztos csak trükkfelvétel az egész.

Apa, kezdődik

2013.01.01 00:00

Himnusz.
Lezajlott Áder újévi beszéde, "jelelő tolmács" segítségével.
Megszületett az első budapesti baba, 2013.01.01 00:02-én, Annának keresztelték el.

Ilyenkor keletkeznek az első dolgok. Első fővárosi és vidéki baba, első halottak, első csókok, első összebújások, első egyebek. A halottak említése kissé morbid, de például 31-én éjjel Irakban pokolgépeket robbantottak, 12 halott, 46 sebesült. Vagy hogy Bicskén halálra vertek egy férfit elsején.

Elkezdődött ez az év is.

Nagyonsok évvel ezelőtt Robi bátyám elmagyarázta, amit az újév első óráiban csinálsz, az kihatással lesz az egész évedre. Azt inkább nem taglalom, hogy akkor mire beszélt rá... Pedig rém vicces, csak kissé nem publikus a sztori. Ez valami ősi babona, hogy ne tegyünk olyasmit, amiből nem szeretnénk az elkövetkező esztendőben sokat.

Ahogy a lencsezabálás is egyfajta babona, egyél lencsét és sok pénzed lesz az újévben. Van, aki még el is pakolja magának. Az újévi fogadalmak dettóra. De az biztos, hogy nagyon sokan bizakodóan néznek az új évre. Hogy ez jobb lesz, majd most megmutatom a világnak, a főnökömnek, a szerelmemnek, többet etetem az aranyhörcsögömet, építek ötvenhat makettot, lefutom a félmaratont, és így tovább.

Bizakodjunk hát! Szeretettel üdvözlünk, 2013!