filozofikusanabolizmus

Mikor lemész a terembe, tök lelkesen szemléled a fejlődésedet, a súlyok rohamos növekedését, az izmaid gömbölyödését, magyarán multiplexben pávázol a tükör előtt. Aztán elkezded nézegetni a melletted levő szőke százhatvanas plázapicsa kinézetű csajszit, és döbbenten szemléled, hogy 80 (értsd: nyóóócvaaan) kilóval szériázik a fekvenyomópadon.Csak úgy, be cool.

Na, ilyenkor leülsz, hogy basszameg. Jó oké, nem ezen vagyok fennakadva - nyilván ezer éve szaglássza a kiccsajszi a fémszagú súlyokat -, hanem hogy a vendéglátóipar kurvája vagyok, és ennek hozománya a változó munkabeosztás, a kiszámíthatatlan erőtartalékok. Jelenleg is épphogy haza bírtam esni, és be bírtam kapcsolni a gépet, hogy aztán mindjárt mehessek vissza a szívemcsücskéért. Mit csücsök?! Az egész szívemért. Ilyenkor kissé nehéz odafigyelni a testedre, teljesen koncentrálni annak tudatában, hogy utána le kell húznod tizenx óra kemény fizikai munkát a bányában, és emellett még itthon is vannak teljesítendő kötelességeid.

De aztán eszedbe jutnak a mestered szavai: a saját fejlődésed útja nem máson múlik, csakis rajtad. Utána Muhammad Ali szavai csúsznak le a lelki szemeim előtt mintegy fényreklám szerű effekteket produkálva (lehet, a fáradtság?): "Nem az előtted álló hegy az ami megtör, hanem a kavics a cipődben". Elvégre is, Odüsszeusz is legyőzte a tartaroszi egyszemű hülyét. Igaz, nem puszta kézzel, de na. 

Úgyhogy fcuk, holnap irány a terem. És nem vagyok fáradt. Nem.

(Közben lejött a Call of Duty: Black Ops II. yeahh)