Hogy repül az idő, mi? Pedig szentül meg voltam győződve arról, hogy alig pár napja tettem azt a könnyelmű ígéretet, miszerint a rákövetkező héten újfent vezetni fogom a blogot. Csak közben eltelt mennyi is, másfél hét, történt jó pár dolog. A legfontosabb: megszereztem az abszolutóriumot az egyetemen. A többi mellékes, majd ha már napi szinten vezetem a blogot, akár még ki is fogok tudni bontakozni. :)
Ma tudatosult bennem végleg, hogy a tibetieknek van egyfajta nem evilági aurájuk. Tudniillik, van öt tibeti kollégám. Abuval és Tseringgel össze is haverkodtam elég szépen. Namármost, ma volt egy olyan eseménydús fél óra a gyár életében, hogy Tsering hátulról közelítette meg Ákost lopakodó üzemmódban, aki épp bevett jószokása szerint az ollóját vetette a jobb vállára. Csak a szokásoktól eltérően ezúttal Tsering szemhéján landolt annak vége. Nosza, villámlépésekben, adrenalintól lüktetve rohanás a gyógyszeres szekrényhez, az öt tibeti meg az egyszem Ákos kereste agyba-főbe a szükséges kellékeket.
Mondanom sem kell, a hat ember közül én voltam az egyetlen, aki idegeskedett. Tsering csak meg volt ijedve, hiszen alig egy centin múlott a dolog, hogy nem a szemgolyójába ment az olló hegye, de egyébként végig halál nyugodt maradt. Egy szem káromkodás vagy csúnya tekintet nem hagyta el a körzetét, még engem mentett, hogy ő a hibás, minek közelített meg hátulról, meg különben is, ha meg kell halni, akkor meg kell, ő békével elfogadja a sorsát.WTF?
Szóval, ennyit a tibeti szellemiségről, respekt. Én biztosan reflexszerűen leszidtam volna az Olümposziakat is az égből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése