Beszippantott a vendéglátás.
Átestem az első péntek estén, és azt kell mondanom, kemény dolog a popszakma. Egy nagyobb forgalmú étteremben mikor 5 percen is türelmetlenkedik a kedves vendég, bele sem gondol, mennyi munka van a háttérben. Mennyi szervezett munka - mert itt bizony a híres német precizitással zajlik le minden.
Eleinte semmibe vettem pl. a felszolgálókat, hogy az nem is megterhelő munka. A felszolgáló szónál az embernek akaratlanul a kocsmában levő pultos csajszi jut eszébe, aki trécsel a vendégekkel, néha flörtöl, majd kaszálja a borravalót, hülyíti a szakácsokat, teljesen elvan. Tévedés!
Ők is dolgoznak keményen, csak az ember hajlamos azt a pár percet nézni a munkájából, mikor a saját asztalánál veszi fel mosolyogva a rendelést / hozza ki a kaját / kérdezi meg, hogy kérünk e még valamit / hozza ki a számlát, aztán azt gondolja mindenki, hogy utána elvan. Pedig megállás nélkül rohannak, mint állat, és senkit sem érdekel ha feltörték a sarkukat, bedagadt a bokájuk, hajtani kell. És keményen is hajtanak, ezt csak most látom testközelségből. Emelkedett szememben a Kedvesem :)
És a szakácsok. Nem tudom, egy nívósabb pesti étteremben mi folyik, de itt megállás nélkül dolgoznak. Folyamatosan termelődik az ételutánpótlás, a zöldségek, húsfélék, tészták, sajtok előkészítése, elrendezése, nonstop sütnek-főznek, és szó szerint fáradhatatlanok. Pörgés az egész étterem, és ebből a vendég mit sem érzékel.
Én viszont kidőltem. Kimagoztam háromszáznyolcvanhat olívabogyót (a főszakács hangosan felröhögött, mikor jelentettem neki, hány darab van a tálban), közben újfent feltaláltam az olívamagozó sorozatgépet, majd felvágtam pár ezer paradicsomot, na meg az elmaradhatatlan serpenyő-áradat, basszameg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése